Nem nemzethalál, hanem feltámadás – Wachsler Tamás az Összetartozás Emlékhelyéről

– Mennyiben borította fel a terveket, hogy az emlékhely június negyedike helyett csak hónapokkal később, augusztus 20-án kerülhetett átadásra?

– Az emlékhely fizikailag elkészült az előzetes határidőre. Ha az a döntés születik, hogy június 4-én fel lehet avatni, akkor aznap felavattuk volna. Persze ez is olyan, mint egy lakásfelújítás; bármikor jöhet egy jó ötlet, amit még fel lehet használni. Így még az utolsó utáni pillanatban is eszközöltünk olyan apró finomításokat, amelyek az emlékhely lényegét nem érintették, csak a praktikus szempontokat.

– Ha már itt tartunk: mikor alakítottak a műtárgyon utolsó alkalommal?

– Az avatás előtt pár nappal. Felvetődött például a kérdés, hogy mi történik akkor, ha egy anyuka egy pillanatra nem figyel, és közben a gyereke a szegélyre felugorva elkezd szaladni, és mire észbe kap, már három méter magasan van. Azért tettünk egy üveglapot keresztben a szegélyre egy bizonyos magasságban, hogy ezt megakadályozzuk. Szóval ilyen típusú dolgokon változtattunk. Hasonló módosításokra a jövőben is lehet számítani, ha az üzemeltetés során felmerülnek újabb igények.

– Nem célom, hogy az emlékhely kapcsán transzcendens megközelítést hozzak elő, de nem érezték sorsszerűnek, hogy pont a trianoni döntés századik évfordulóján fenyeget egy egészen újszerű veszedelem, ami miatt egyébként az átadást is el kellett halasztani?

– Nem éreztem így. A kérdésben amúgy szerintem van egy téves prejudikáció. Ugyanis ennek az emlékműnek a vezérgondolata

nem a nemzethalál, hanem a feltámadás.

Ez világos az alap üzenetéből is: lemegyünk a történelmi Magyarország „sírjába”, ahol mindenki a vérmérséklete szerint részesül abból a katarzisból, amire az ott elhelyezett bibliai idézet is rásegít – utána azonban kilépünk a fényre, és elindulunk felfelé. Az építészeti megvalósításból következően nem tudsz úgy lemenni, hogy utána ne gyere fel. Ezért ez az Emlékhely összességében egyáltalán nem a balsors alaphangulatát hordozza. Jelen van ebből az érzésből valami, amikor lefelé tartasz, és egyre jobban föléd magasodnak a fekete falak, rajtuk a sorakozó településnevekkel, de a végén megfordulsz, mert nem is tudsz másként cselekedni, és elindulsz felfelé, a fény – és  történetesen az Országház felé. Ami pedig a történelmi Magyarország egyik legnagyobb építészeti alkotása, jelentős szimbolikus tartalommal.

– Mi volt a koncepció az említett biblia idézettel? Miért pont így, miért pont ez: És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké. Iz 32,17.

– Vannak olyan üzenetek, amiket nem helyes az emberek szájába rágni – mindenkinek magának kell értelmeznie.

– Nyilvánvaló, hogy a magyarság számára mit jelent ez az emlékmű, legalábbis annak érzelmi vetülete. De a hazai és nemzetközi építészszakma hogyan értékelte a műtárgyat korszerűség, minőség szempontjából?

– A dolog építészeti kvalitásával, megjelenésével, fotogenitásával kapcsolatban nem nagyon olvastam elmarasztaló véleményt. Aki fogást keres rajta, az leginkább a mondvacsinált „miért pont az 1913-as összeírás szerinti a településnév lista?” sztoriba kap bele, és lehet érezni, hogy egyesek alig várták ezt a lehetőséget. Ez talán azért is van, mert

építészetileg, esztétikailag nehezebben lehet belekötni.

– Hogyan élte, élték meg a sajtó támadásait?

– Nem tudok elég cinikus lenni ahhoz, hogy legyintsek ezekre. Tényleg rosszul tudom magam olyankor érezni, amikor valaki, aki még semmit nem látott a megvalósult emlékműből, csak azért is belerondít mások örömébe. Voltak olyanok, akik azt mondták, miért nem írjuk inkább ki a kelenföldi aluljáróra, hogy Nemzeti Összetartozás Emlékhelye, mert az is ugyanaz.

Mondja valaki, aki akkor még a kerítésen belül sem járt.

– Ungváry Krisztián is megtalálta önöket, amikor azt írta, nem érti, miért kerülnek fel olyan településnevek az emlékműre, ahol gyakorlatilag nem is éltek magyarok. Szerinte ezzel azt a képet igyekeztetek kialakítani, mintha a korabeli Magyarország nemzetállam lett volna.

– Először nem ezt mondta, hanem szóvá tette, hogy miért kerül fel Zágráb is, hiszen az nem volt a történelmi Magyarország része. Ez felületesség volt, mert egy régi, hibás, de már két évvel ezelőtt helyretett látványtervből dolgozott. Nem került fel egyik falra sem Zágráb, nem is volt ilyen terv. Erre pedig nem azt mondta, hogy bocs, egy régebbi brosúrából dolgoztam, hanem azt reklamálta, hogy neki erről a változtatásról nem szólt senki. Amire már nem válaszoltuk azt, hogy kedves Krisztián, 10 millió másik embernek sem szóltunk erről egyenként, de publikus helyeken – például az Indexen vagy a 168 Órában – korrigáltunk. Más kérdés, hogy a többi tízmillió ember nem is épített fel egy gondolatmenetet egy elavult brossúrára… Ezek után jött elő azzal, hogy miért tesszük fel olyan települések nevét, ahol nem is éltek magyarok. Ha a kritikusok megvárták volna az emlékhely felavatását és elolvasták volna azt a szöveget, ami a bejáratnál van, és annak tudatában alkottak volna véleményt, akkor más konklúzióra jutottak volna. Ugyanis ez nem a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye – ez a „munkacím” volt – , hanem az Összetartozás Emlékhelye. Ez a felirat van a bejárat előtt; se építészeti, se tipográfiai eszközökkel nem hangsúlyoztuk azt, hogy melyik településen milyen nemzetiségi arányok voltak, semmi ilyet nem állítunk. Azt mondjuk, hogy a történelmi Magyarország utolsó legitim és hivatalos, közigazgatási aktusként megvalósult 1913-as összeírásakor ezek a településnevek szerepeltek az összeírásban. Mi nem minősítjük a döntést.

Pusztán ténykérdés, hogy az 1920-ban megszűnt történelmi Magyarországnak ez volt az utolsó összeírása.

Minden más megvalósítás történelemhamisítás lett volna, mondja a Bölcsészettudományi Kutatóintézet – és én teljesen egyetértek velük.

– A Válasz Online-on is lejött egy cikk az emlékhellyel kapcsolatban, melynek a következő volt a címe: „Ezernyi szégyenfolt – tényleg történelemhamisítást idéző emlékművet lepleznek le augusztus 20-án”. A polémia ugyanaz, mint az előbb: állításuk szerint soha nem létezett településnevek kerültek kiírásra.

– Van egy szakkifejezés, amit az internetes felületekkel kapcsolatban használnak, ez a clickbait. A Válasz Online ezzel kapcsolatos lépését elsősorban az motiválhatta, hogy jó sok klikkelést szerettek volna. Ezt valószínűleg el is érték.

– Ez komolyabban átléphette az ön ingerküszöbét, mert egy internetes fórumon meg is nyilvánult több pontban. Egyrészt próbálta kijavítani a portál pontatlanságait, másrészt a cikk szerzőjével kapcsolatban a következőket írta: „A történész írása ugyanarra a moralizáló bázisra épül, mint Bauer Tamásé, aki szerint a trianoni béke igazságos volt, azzal a különbséggel, hogy Bauer nem sunyi, hanem a véleményét nyíltan vállalja.”

– Így is gondolom. Az említett portál akcióját amúgy az is minősíti, hogy jogsértő módon felhasználták az általam készített képeket. Nem kértek engedélyt arra, hogy felhasználhassák, és a Facebook-oldalukon a világos tiltásom ellenére, továbbra is ott maradt az egyik fotóm.

Ez a klikkvadász oldalak színvonala.

– Eljöhet az az idő – és megint egy kicsit moralizáló a kérdés -, amikor egyfajta magyar minimum lesz az, hogy Trianon fájdalma minden magyarnak ugyanannyira fájó?

– Ahol létezhetnek legitim nézetkülönbségek, az például az irredenta eszme. Van, aki azt gondolja, hogy mindent vissza kell és lehet fordítani, és van, aki nem ezt gondolja. Ebben a kérdésben lehetnek indulatok, elfogultságok, elkötelezettségek. De mi ebben a kérdésben nem foglaltunk állást,

mi nem egy irredenta emlékművet emeltünk – ez az összetartozás emlékműve.

Szomorú dolog, hogy úgy alakultak a történelmi folyamatok, hogy egy nagy múltú államalakulat megszűnt a korábbi formájában létezni. Az úgynevezett békeszerződésnek sokan igazságtalanul áldozatául estek – ezt még azok is elismerhetik, akik magát a békét egyébként igazságosnak gondolják. Azt képzelem, hogy Trianon kapcsán a veszteség érzése például lehet egy közös minimum; vagy az, hogy a határon túl rekedt magyarokkal nemcsak a közös történelem köt össze minket, hanem ennél jóval több. Bízom abban, hogy ez nemcsak a jövőben lesz igaz, de már most is így van. Illetve azt is remélem, hogy ha nem lennének aktuálpolitikai fogáskeresések, akkor ennek az emlékhelynek a mondanivalójával mindenki egyetértene.

– Milyen volt megélni augusztus 20-át, amikor a három legfőbb közjogi méltóság jelenlétében felavattátok az Összetartozás Emlékhelyét?

– Eddigi szakmai pályafutásomnak ez az emlékmű mindenképpen a csúcsa. És nem tagadom, jól esett, hogy én mutathattam meg nekik az elkészült művet. Nekem személyesen azért is nagyon megindító volt ez az esemény, mert a gondolat kipattanásától kezdve a gyermekemnek tekintem az emlékművet; nagyon felemelő átélni, hogy megvalósult, amit megálmodtam. Hogy a Kossuth téren vagy a közvetlen szomszédságában gránittá, acéllá és andezitté változik, ami egykor egy ködös gondolatként indult – ez felemelő érzés. Ritkán fordul elő ilyesmi valakinek az életében.