Aki személyesen ismeri a Kárpát-medencét
Debreceni Mihályhoz több évtizedes barátság fűz, ezért ez az interjú tegeződő formában készült. (P.J.)
– Honnan eredt a nagyfokú érdeklődésed a magyarság léte, története, sorsa iránt?
– A kárpátaljai határvárosban, Csapon születtem, oda jártam magyar iskolába még a Szovjetunió idején. Volt egy kitűnő tanárom, Csirpák Emil, ő mesélt a magyar történelemről – annak ellenére, hogy ez nem volt kötelező tantárgy. Meg hát a családtagok. Nagyapám 1897-ben született, ő még élt a Monarchiában.
Kárpátalján nem volt család, melyet ne érintettek volna a politikai változások az elmúlt 100 évben.
(1944-ben például minden férfit elhurcoltak 18-tól 50 éves korig a sztálini lágerekbe – megtizedelték a kárpátaljai magyarságot). Úgyhogy a magyarság-tudat bennünk nagyon erős.
Anyámék azt szerették volna, hogy mérnök legyek, de engem ez nem érdekelt. 1972-ben elmentem ugyan felvételizni, de az első vizsgán kirúgattam magam, így segédmunkás lettem. Olyan emberekkel dolgoztam, akik még a Monarchia idején születtek. Ez volt az igazi „élet iskolája”, mert tőlük sok mindent tanultam, elsősorban Kárpátalja történetéről, sorsáról.
– A tudásvágyad vitt tovább?
– Igen, ennél többet akartam, fel is vettek az Ungvári Állami Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Szakára. Nagyon jó tanáraim voltak, például Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapítója, elnöke, aki részt vett annak a petíciónak a megszervezésében, amelyet Brezsnyevhez intéztek a magyar iskolák megmaradásáért 1971-ben. Ezért kirúgták az egyetemről, csak évekkel később rehabilitálták. Említhetném Kótyuk Istvánt, Vaszócsik Verát, Gortvay Erzsébetet, Horváth Katalint is. Petro Lizanec professzor, a Magyar Filológiai Tanszék vezetője is tisztességesen megtett mindent a magyarok oktatásáért, a tanszék fennmaradásáért.
– Mikor kezdődött az újságírói pályafutásod?
– 1977-ben jelent meg Füzesi Magdolna beregszászi költő első kötete. Akkoriban ez nagy dolog volt, mert a Kárpáti Kiadóban – ha valaki leadott egy irodalmi kéziratot – akkor legalább 3 évig pihentették fiókban. Tanárom, Gortvay Erzsébet rábeszélt, hogy írjak róla. A cikk meg is jelent a Kárpáti Igaz Szó-ban (ez akkor az egyetlen magyar nyelvű napilap volt, a megyei pártbizottság működtette).
Nagyon jó kis közösségként működött a 80-as években a József Attila Irodalmi Stúdió, amely összefogta a fiatal magyar értelmiségieket. Nagy eredménye volt, hogy lett egy saját önálló rovata a Kárpáti Igaz Szó-ban. Oda is írogattam kritikákat, beszélgetéseket írókkal, költőkkel.
Ott jelentek meg a 80-as évek elején – akkor teljesen újdonságként – kivágható és összefűzhető formában verseskötetek. Balla László főszerkesztő így próbált meg a kiadókat megkerülve teret adni a fiatal, tehetséges irodalmároknak.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a tankönyvkiadással?
– Az egyik barátom a Radjanszka Skola (Szovjet Iskola) kiadónál dolgozott és szólt, hogy épp korrektort keresnek. Örömmel jelentkeztem, mert akkoriban bárhová küldhettek volna dolgozni az országban. Olyan kiváló munkatársaim voltak, hogy az ott töltött 5 év szinte többet ért, mint az egyetem. Kollégám volt pl. id. Kulin Zoltán, és felesége Benkő Katalin, Sirochman Ferenc, Roskovics László és Ivaskovics Mihály igazgató. Amilyen nagy tudásúak voltak, olyan szerények is.
1984-ben áthívtak a Kárpáti Kiadó magyar nyelvű szerkesztőségébe irodalmi szerkesztőnek, aminek nagyon örültem, mert akkor született a fiam és ott jóval több fizetést kaptam. Ott dolgoztam ’91 elejéig.
– Mikor lettél rádiós, televíziós?
– 1990 áprilisában Ungvárra jött a Magyar Rádió Kabarészínháza, és a kárpátaljai szervezők mondták, hogy jó lenne, ha egy helyi is részt vehetne a műsorban a saját írásával. Meg is írtam egy szöveget, ami a kárpátaljai magyarság elmúlt évtizedeiről szólt ironikus formában. Megkerestem a Zakarpattye (Kárpátalja) szállodában Nagy Bandó Andrást, akivel ott volt Farkasházy Tivadar is. Megnézte az írásomat, azt mondta, jó a szöveg, de írjuk át párbeszédre. Bandónak volt egy Erika táskaírógépe és ott helyben megírtuk a párbeszédet, amivel aztán felléptem vele együtt az előadáson. Jól is sikerült,
Farkasházy a szünetben csak annyit mondott, hogy jó ez, csak tanuljak meg rendesen beszélni! (!!!)
Ez volt az első nyilvános médiaszereplésem.
Aztán valamikor ősszel – kárpátaljai újságírók, szerkesztők, közéleti emberek – elmentünk egy erdélyi körútra, és amikor visszajöttünk, meghívtak az Ungvári TV-be, hogy beszéljek az élményeimről. Megvolt a felvétel, de pár nap múlva visszahívtak, mert állítólag nem sikerült a rögzítés. Kiderült, hogy csak tesztelni akarták, hogy viselkedek a kamera előtt, mert épp szerkesztő-riportert kerestek.
Mindig is lezser fickó voltam, nem hatott meg a kamera és a stúdió látványa, meg veszítenivalóm se volt. Odaszegődtem, és jó döntés volt, mert a Kárpáti Kiadó nem sokkal később megszűnt.
Az egy nagyon bizonytalan időszak volt. Ha ez az ajánlat nincs, nem maradt volna más választásom, mint a kivándorlás. 1991-ben, amikor az augusztusi puccsal szétesett a Szovjetunió, féltünk, hogy mi lesz.
Amikor másnap Mark Deutch, a Szabad Európa Rádió tudósítója a moszkvai „fehér ház”-ból jelentkezett be, tudtuk, hogy nem lesz itt semmi különös, csak a rendszernek annyi!
– A magyarországi újságírással hogy kerültél kapcsolatba?
– A szovjet-rendszerben a Kárpáti Kiadó együttműködött az Európa, a Magvető és a Gondolat Kiadóval, mivel a nyomdaköltségek jóval olcsóbbak voltak Kárpátalján. Hetente jártam át ügyeket intézni, sok kollégát megismertem, barátokat szereztem. 1992-ben kerestek meg, hogy tudósításokra lenne szükség, így többen is elkezdtünk dolgozni a Magyar Rádiónak, a Magyar Televíziónak, a Duna TV-nek.
’92-ben felhívott Peták István a televízió későbbi elnöke, és megkért, hogy szóljak Bornemissza Eszternek (aki korábban újságíró volt Ungváron), hogy most indítanak határon túli műsorokat, szükségük lenne egy jó szerkesztőre. Eszter elfogadta az állást és az ő ötlete volt, hogy határon túliak vezessék a Palackpostát. Így jártunk át hárman Bober Szilviával és Kulin Zoltánnal.
’99-ben egy gazdasági műsor, a Kézfogás műsorvezetője is lettem, miközben főállásban még az Ungvári tv-nél dolgoztam. Az ottani főszerkesztő ezt nem nézte jó szemmel és
szólt, hogy azt üzenik nekem, hogy ne nagyon dolgozzak Magyarországnak, mert nekem családom van. Ez egyértelmű jelzés volt, hogy a helyi rendszernek nem tetszett a ténykedésem.
Korábban is volt már bajuk, mert 96-ban, a vereckei honfoglalás emlékműről is forgattunk anyagot magyar szemszögből a Magyar TV-nek, ami Ungváron enyhén szólva kiverte a biztosítékot.
Egy darabig még elvoltam ott, de 2000-ben Belénessy Csaba lett a határon túli adások főszerkesztője, és mivel új műsorok indultak, állandó műsorvezetőkre volt szükségük. 2001 februárjától lettem hivatalosan a belső munkatársuk. Az egy nagyon jó korszak volt, akkor ment a Palackposta a Kézfogás, a Határátkelő, a Héthatár, a Szórvány, a Kárpáti Krónika. Utóbbit kivéve mindegyiknek műsorvezetője is voltam. Aztán később lett a Kárpát Expressz. 
2004-ben egyszer csak bejött a Szabadság téri szerkesztőségbe Rudi Zoltán akkori TV-elnök, és közölte, hogy mivel túl sokba kerülnek a magyar adófizetőknek a határon túli műsorok, ezért megszüntetik ezeket. Csak a Kárpát Expressz maradt meg. Annak 2015. március 13-án volt az utolsó adása, utána indult a Hírcentrum. Tavaly novemberig dolgoztam a Magyar Televízióban, aztán nyugdíjas lettem. Jelenleg a TV21 Ungvár fiatal munkatársait mentorálom.
– Melyek voltak újságíróként a legérdekesebb élményeid?
– Még a Kárpáti Kiadóban dolgoztam, amikor ’89-ben kitört az úgynevezett forradalom Romániában. Ceausescut kivégezték, mi meg 90 januárjában elindultunk Kárpátaljáról segélyszállítmánnyal Erdélybe. Eljutottunk Nagybányára, majd Kolozsvárra, ahol nem akartak bennünket fogadni. Január 3-án este mínusz 25 fok volt ott. Elmentünk a rendőrségre, de szóba se álltak velünk. Kitaláltam, hogy menjünk a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz. Beálltunk a kamionokkal a sétatérre, és bementem a titkárnőhöz, hogy Kárpátaljáról jöttünk, segélyszállítmányt hoztunk. Ő azt válaszolta, hogy főpróba van, azt nem lehet megzavarni. Egy kárpátaljai embert, aki előző nap már lepakolt egy szállítmányt Nagybányán, nem nagyon lehet ilyennel megállítani.
Bementem a főpróbára (Tompa Gábor volt akkor az igazgató, meg a főrendező) és leállítottam azt.
Jött is segíteni, aki csak tudott.
Főleg élelmiszert vittünk, de volt ruházat is. Telepakoltuk a színház díszletraktárát úgy, hogy nem lehetett bezárni az ajtót. Azt a díszletraktárt, amely a magyar filmgyártás bölcsője volt, ahonnan az egyébként kárpátaljai származású Janovics Jenő indította be a magyar filmgyártást még az első világháború idején. Aztán felmentem a társalgóba. Jöttek az idősebbek – László Gerő, Kozma Lajos, és mondták, hogy hát igen, Magyarországon ez van, meg az… Mondtam nekik, hogy mi nem onnan jöttünk, hanem Kárpátaljáról. Erre Kozma Lajos a fejéhez kapott, hogy: Úristen! De hát nálatok sincs semmi!
– Azért Kárpátalján sem voltak eseménytelenek az elmúlt évtizedek. Onnan mikre emlékszel a legélénkebben?
– 1998 novemberében, amikor a nagy árvíz volt, a helyi sajtót nem engedték „terepen” dolgozni. Azt gondoltam, hogy egy igazi újságírónak ilyenkor is ott van a helye a sűrűjében, meg hát szerettünk volna segíteni is a bajbajutottaknak. Litvinov Vlagyimir (Vologya bácsi), az operatőrünk kicsempészte a kamerát a szerkesztőségből, és 3 napig forgattunk az árvízről a legjobban sújtott helyszíneken, főleg Váriban. Önkéntes sofőrünk Orosz Ildikó, a Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola későbbi rektora volt, neki volt autója.
Hétfőn reggel 8-kor értünk vissza a stúdióba, az adás 10-kor kezdődött. Másfél óra alatt összevágtunk egy 25 perces műsort, amit le is adtunk. Sikerült kijuttatnunk az anyagot Budapestre, így a pénteki Palackpostában levetítették. A helyi hatalomnak ettől égnek állt a haja, nagy botrány lett belőle, de nem mertek hozzám nyúlni. Három hónapig jártunk forgatni sárban, mocsokban. Annyi nyomorúságot láttunk, hogy az borzasztó.
Az árvíz elvonulta után mindenki kapott mindenféle jutalmakat, minket is behívtak Vologya bácsival a Megyei Hivatalba. Ő kapott pénzjutalmat, én egy fillért sem – miközben ketten csináltuk a filmeket. Főleg azok kaptak, akik vizet se látták, de dicsőítették a helyi hatalom „erőfeszítéseit”, miközben a legtöbb segítség Magyarországról érkezett.
Két árvizet is végigcsináltam, a 98-ast, meg a 2001-est. Az egyik legszörnyűbb élményem az volt, amikor Váriban épp interjút készítettem egy helyi lakossal.
Forgott a kamera, amikor a riportalanyomnak eltorzult az arca, szó szerint elkezdte tépni a haját. Hátranéztem, és azt láttam, hogy épp összedől a háza. Akkor vált földönfutóvá.
Ott mindenkinek az a vagyona maradt – a ruhája – ami épp rajta volt. Ágynemű, bútor mind használhatatlanná vált, hisz a víz a szennyet, a fekáliát is vitte.
Mi azzal próbáltunk meg segíteni, hogy hírt adtunk a dolgokról, és ezen anyagok nyomán kezdtek el jönni a segélyszállítmányok.
A tragédiában azért vicces dolgok is történtek. 2001-ben elmentünk Bene településhez, ahol a Borzsa folyón túl már csak tenger volt. Víz alatt állt Csetfalva, Oroszi. Valami kétéltű járművet szereztünk, hogy bemenjünk oda, de abba a járműbe én már nem fértem be. Kósa Árpád kollégám ment az operatőrrel. Egy idő után röhögve tértek vissza, ami eléggé morbid volt abban a helyzetben, mérges is voltam rájuk. Árpi elkezdte mesélni, hogy ilyet még nem látott az életben,
az egész falu részeg volt a 90 éves nénikig bezárólag.
Ugyanis Csetfalvára két napig nem vitt senki ivóvizet. Az emberek a borukat itták, hogy ki ne száradjanak. A hordókat a bezárt pincékből nem tudta elvinni az ár. Az volt az egyetlen iható folyadék. Hát ott nem nagyon sikerült riportot készíteni.
– Hogy érzed, mit kaptál ettől a szakmától?
– Rengeteg barátot. 1987-ben, 32 éves koromban jártam először Magyarországon. A kiadói munkám miatt nagyon sok embert ismertem meg. A Magyar Könyvkiadók És Könyvterjesztők Egyesülésénél megfordult a magyar irodalom színe-java. A Vörösmarty téren gyakorlatilag bárkivel összefuthattál, ha érdekelt az irodalom. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kiadósként ilyen helyzetbe kerülhettem. Televíziósként is egy csomó kitűnő emberrel ismerkedhettem meg, akiktől úgy tanultam, hogy közben nem kellett jegyzetelnem. Ilyen volt Páskándi Géza, Kányádi Sándor, Csurka István, Csoóri Sándor, Skultéty Csaba (a Szabad Európa Rádió korábbi munkatársa), Király Károly politikus (aki Ceauescu nagy ellenzékije volt, később komoly szerepe volt a romániai forradalomban), Farkas Árpád költő, a Háromszék főszerkesztője, Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költő és hosszan folytathatnám a sort.
A Magyar Televízió Belénessy Csaba idejében rendszeresen szervezett tudósítói találkozókat főleg Erdélyben, legtöbbször Szovátán. Közösen megnéztük az anyagainkat és elemeztük azokat – mindenki tanulhatott mindenkitől. Ebből a körből ma már én vagyok a legidősebb, de bárhová megyek – Szabadkára, Bukarestbe, Kolozsvárra, vagy Marosvásárhelyre –
mindenütt vannak barátaim, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Szinte azt mondhatom, személyesen ismerem a Kárpát-medencét.
– Több dokumentumfilmet is készítettél, vagy vettél részt bennük. Ezek nem feltétlenül a felhőtlen életről szólnak.
– Az 1998-as árvízről a Váriban forgatott nyersanyagokból, illetve friss felvételekből, az építkezésről, a helyreállításról készítettünk Gulyás Jánossal és Kulin Zoltánnal (a TV21 Ungvár jelenlegi vezérigazgatója) egy közel kétórás dokumentumfilmet Ennek a falunak élnie kell! címmel. Az egy nagy munka volt.
A 90-es években volt a Duna TV-n egy Cigány-napi adás. Eszembe jutott, hogy anyám mesélte, hogy
a csapi cigányokat az 50-es évek vége felé kitelepítették Kazahsztánba, de visszajöttek, mert ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, a magyarságukhoz.
Sokukat személyesen is ismertem. Másfél nap alatt leforgattuk róluk a Kazahsztán retúr című kisfilmet, aminek nagy sikere volt, mert ezt a „sztorit” nem nagyon ismerték.
Részt vettem riporterként a Vulsáni – Együtt a halállal című film elkészítésében, melyet a Magyar TV megbízásából Jász Zoltánnal és Klacsán Gáborral forgattunk 1997-ben. Vulsáni egy néhány száz fős település a Kárpátok nyugati lejtőjén, ahol a 9 kárpátaljai árvaház egyike működik. Ebben mozgássérült, értelmi fogyatékos és egészséges gyermekek élnek összezárva. Bár 18 éves korukig maradhatnának, életük hátralévő részét már ott töltik meglehetősen borzasztó körülmények között. Ez tulajdonképpen egy gyermek-elfekvő. Az állam a filmforgatás idején alig adott nekik támogatást. Az intézményvezető szó nélkül megengedte, hogy forgassunk, mert arra számított, hogy majd a film után kapnak valami külső segítséget. Megrázó anyag lett!
– Hogy viselte a család a folyamatos távollétedet?
– Ungváron minden nap forgattunk, hétvégén is. Szerencsémre a feleségem megértő, ő tartotta a frontot, nevelte a gyerekeket, és annak ellenére, hogy nem sokat láttak, mindkettőből tévés lett. 
A fiam, K. Debreceni Mihály Szegeden végzett kommunikáció szakon, jelenleg az MTVA egyik kárpátaljai tudósítója, de munkatársa a TV21 Ungvárnak is. 2014-ben Kijevben ő tudósított a majdanos forradalomról, dokumentumfilmeket is csináltak. Dolgozott a katolikus ifjúsági világtalálkozókon Rio-ban, Costa Rica-ban, Lengyelországban. A Katolikus Püspöki Karnak és az MTV-nek készített filmeket. A munkáját Szalézi Szent Ferenc díjjal ismerték el. 
Kamilla lányom elvégezte az Ungvári Nemzeti Egyetemen a történelem szakot, és ezzel párhuzamosan a beregszászi főiskolán az angol szakot is. Amikor tavaly elindult a TV21 és munkatársakat kerestek, jelentkezett. Most közéleti műsorokat, tudósításokat készít, riporterkedik.
A feleségem, Anikó az ungvári egyetem elvégzése után a Hungarológiai Központba került, kutatómunkával foglalkozott, közben világirodalmat tanított óraadóként az egyetemen. Kamilla megszületése után a Csapi Széchenyi István 2. Számú Középiskolában kezdett tanítani. Emellett egyetemes történelmet fordított ukránról magyarra. 2009 óta az összes Kárpátalján megjelent magyar irodalom tankönyv szerzője volt, illetve az általános és középiskolai humán tárgyak tankönyveinek a szerkesztője, 13 tankönyv szerzője. 
Debreceni Mihály munkáiért 2004-ben megkapta a Magyar Televízió Nívódíját. 2020. június 4-én, a Nemzeti Összefogás napján a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismerték el az MTVA korábbi külhoni vezető szerkesztő-műsorvezető tevékenységét. A díjat a járványhelyzet miatt Magyarország beregszászi konzulátusán vehette át. Az eseményről a TV21 Ungvár tudósított.
Prófusz József
Kiemelt képünk forrása: Debreceni Mihály magángyűjteménye
