Ungváry Zsolt: Mi fog történni a múltban
Winston Churchill az első világháború egyik legértelmetlenebb mészárlásába hajszolta bele saját katonáit Gallipolinál, bele is bukott a flottaminiszterségbe. „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!” – mondta 1940-ben friss miniszterelnökként. A dolog szépséghibája, hogy ezt nem választási programjában közölte, ehhez kérve felhatalmazást a néptől, hanem már beiktatása után, amit nem választás, hanem pusztán parlamenti alku előzött meg.
A legközelebbi alkalommal, amikor a britek szavazhattak, 1945 nyarán, a világháború megnyerését követően, meg is buktatták. (És ebben Drezda porig bombázása nem is játszott szerepet.) 1946 márciusában már azon háborog Fultonban, hogy Európában egy vasfüggöny ereszkedik le, amelynek túloldala a bolsevik Szovjetunió érdekszférája; ettől a beszédtől számítják a hidegháborút. (Senki nem szólt neki, hogy Churchill bácsi, hiszen maga egyengette az oroszok útját az Elbáig.)
De nem ezek miatt a baklövések és százmilliók nem éppen szívderítő sorsára kiható logikátlanságai miatt mázolták össze a szobrait több helyütt is, hanem mert „rasszista volt”.
Na, ezt se gondolta volna a jó öreg Winston, amikor 1945. május 8-án, ujjaival V betűt formázva integetett a tömegnek.
A történelem átírása, hangsúlyváltásai mindig aktuálpolitikai okokból születnek. A mostani amerikai hacacáré a novemberi elnökválasztásról, érdekekről, manipulációról, de végső soron a hatalomról szól.
Érdekes szemléltetőanyag a töri órákhoz: az események figyelemmel kísérése segít megérteni például a francia forradalom szélsőségeit, a jakobinus diktatúrát, a szinte az ismeretlenségből hirtelen főszereplővé váló nyaktiló diadalmenetét.
A történelem módosításának folyamatát, okait és céljait mi jól ismerjük. Nálunk 1945 után hazug alapvetésekre építve teljesen meghamisítottak gyakorlatilag mindent. Saját nemzeti, magyar és keresztény szempontjaink helyett az új rend játékszabályai léptek életbe, sokszor máig hatóan. Észre sem vettük, és mi is az ő szóhasználatukat, érveiket, axiómáikat és gondolataikat használtuk.
Ahogy Illyés írja: „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe, néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt”. Mostanában talán kezdünk végre felszabadulni ez alól, de mintha még mindig félnénk a saját narratívánktól.
Pedig lassacskán már csak mi maradunk normálisak ebben az őrületben, amit legjobban talán az szimbolizál, hogy a szobordöntögetések közepette éppen most állítottak szobrot Németországban Leninnek.
A történelem uralása fontos, mert húsba vágó következményei vannak. Amíg mi kacagunk a dákoromán kontinuitáson, Mátyás román királyságán és hasonlókon, addig ez a döntéshozók szemében „történelemmé” válva hirtelen határmódosítást, az pedig üldöztetést, asszimilációt, végső soron pusztulást hoz. És mivel a história nem matematika, ahol az egyenletnek pontosan meghatározható a gyöke, rengeteget számít a megfelelő értelmezés. A tények ugyanis nem mindig rekonstruálhatóak pontosan.
Mátyás gutaütés áldozata lett. Vagy megmérgezték. Mindkettő mellett lehet érveket, bizonyítékokat, forrásokat felhozni. De csak az egyik igaz. Lehet, hogy sosem tudjuk meg, melyik.
Középkori krónikáink mind a szkíta-hun származást vallják, a hivatalos magyar tudomány ezt mégis elutasítja. Az egyetemes hadtörténetben szinte páratlan hadjáratainkat „kalandozások”-ként emlegetjük.
Az őrület elszabadulásakor is vigyázni kell a saját történelmünkre, és a józan eszünkre, nehogy életre keljenek a legvadabb fantazmagóriák.
Az 1984-ben (!) készült Szexmisszió című lengyel film egy olyan jövőben játszódik, ahol csak nők vannak. Két korábban hibernált férfi bukkan fel ebben a világban, akiket ki akarnak iktatni. Az egyeduralkodó nézet szerint mindent nők alkottak. Amikor az egyik férfi igazsága biztos tudatában rákérdez, hogy „Na és Kopernikusz?”, a kétségbevonhatatlan válasz nem késlekedik: „Kopernikusz nő volt”.
