A Szentháromság vérkeringésébe kapcsolódunk Isten dicsőítésével

A pap küldetése, hogy hidat képezzen Isten és ember között. Már az ószövetségi papság is ezt a feladatot látta el a megfelelő felhatalmazást követően. A Bibliában azonban feltűnik egy személy, aki úgy látja el ezt a szolgálatot, hogy annak eredete nem ismert. Melkizedeknek – akiről azt tudja az Írás, hogy „Sálem királya és a fölséges Isten papja” – nem ismerjük apját, anyját, családfáját, sem napjainak kezdetét vagy végét.

Pál apostol nem véletlenül hasonlítja őt Krisztushoz, mivel a papsága ilyen módon örökkévaló, nem múlik el. Jézust Isten tette pappá, hogy bemutassa a legtökéletesebb, örök és soha el nem múló áldozatot a keresztfán. Ezért mondja az egyház, hogy ő lett egyszerre

a főpap, az oltár és az áldozati bárány.

A messiási áldozat egyedül a bűnt nem ismerő, emberré lett Isten Fia révén valósulhatott meg maradéktalanul. Mindenki másnak lett volna oka a büntetésre saját bűnei miatt. Ő azonban bűnt nem követett el. A kereszten viszont értünk bűnné és átokká lett, hogy az azzal járó következményt, a halált egyszer s mindenkorra megsemmisítse. „Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5).

„Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a tökéletességhez, örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki, mivel Isten főpapnak nevezte őt Melkizedek rendje szerint” – magyarázza Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében. 

Ez az engedelmesség Jézus egész földi életére jellemző attitűd. Az ő „kenyere” az volt, hogy megtegye az Atya akaratát: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott” (Jn 4,34). Így dicsőséget szerzett az Atyának, aki ezzel egyidejűleg mindent megadott neki.

„Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni” (Mt 11,27) – közölte Jézus a tanítványaival. A kettejük közötti harmonikus kapcsolat kulcsát a teljes odaadásban találhatjuk meg.

– „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek” – idézte Jézus evangéliumi kijelentését Gável Henrik plébános, az Opus Sanctissimae Trinitatis, a Szentháromság Műve nevű – a papok és püspökök lelki megújulásáért imádkozó – katolikus közösség vezetője.

A Vasárnap.hu kérdésére kifejtette: a Szentháromságban az önátadó dialógus különbözik az emberek közötti párbeszédtől. A három különböző isteni személy egy öntudattal bír. Mindez számunkra nehezen felfogható, hiszen mindannyian külön öntudattal, önálló énnel bírunk.

Jézustól tudunk arról, hogy létezik az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége.

A földre szállt második isteni személy mondja el, hogy ők hárman vannak és mégis egyek teljesen. Ezt leginkább Jézus imádságán keresztül fedezhetjük fel az evangéliumokból. Amikor kér az Atyától, hálát is ad neki. Mindig az a fontos számára, hogy öröktől fogva jónak mondja és dicsőítse őt – magyarázta az atya.

A Szentháromságban megvalósuló dicsőítésről szólva hozzátette, hogy a dicsőítés bizalma Jézustól tanulható meg. Istent mindig és minden helyzetben jónak és örökkévaló Istennek kell tudnunk nevezni. A Szentlelket a „dicsőítés dallamának” is hívhatnánk.

Az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata és köteléke ebben a harmadik személyben valósul meg.

Amikor az Isten „párbeszédben” van, az a Lélek által történik. Az Atya öröktől fogva létező gondolata az ő Fia. A Szentháromság mindent együtt tesz. Az Atya és a Fiú közötti élő vibrálás, a kapocs maga a Szentlélek, aki egységbe vonja mindhármukat. Az emberek is a Szentlélek által dicsőítik az Atyát. „A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26) – foglalta össze gondolatait Pál apostol szavaival Gável Henrik katolikus pap.

Tehát az ember Isten dicsőítése során megbízik benne, rábízza önmagát és végtelenül jónak mondja őt. Jézus éppen erre adott nekünk példát egész életével. A Szentháromság belső dinamizmusa

a tökéletes önátadásban, a dicsőítésben ölt testet.

Jézus akkor lesz életté bennünk, ha az Atya akarata éltető „eledel” lesz a mi számunkra is.

Ennek megvalósítása keresztény identitásunkhoz tartozik. „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára” – emlékeztet mindannyiunkat az első Péter levél (1Pt 2,9). Vagyis a mi naponta meghozott kisebb áldozataink Jézus Krisztus áldozatával egyesülnek, és végső soron bekapcsolnak a Szentháromság vérkeringésébe, amelyre a keresztségünkben elnyert

istengyermekségünk jogosít fel.

Nem várakozhatunk tovább: a végtelenül és mindig jó Isten az ő dicsőítésére hívott meg bennünket. Jézus által „mutassuk be Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét” (Zsid 13,15). Amikor majd megtapasztaljuk a dicsőítésben rejlő erőt, minden a helyére kerül a személyes életünkben is. 

Gável András

 

Kiemelt képünk forrása a Wikipédia.

 

További olvasásra ajánlott írásunk:

Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt