Szemétbe a trianoni diktátummal!
1920. június 4. Éppen száz éve, hogy bosszúvágytól megrészegedett, pökhendi nagyurak ítéletet hoztak Magyarország felett. Hazánk kétharmada veszett el néhány óra leforgása alatt. Utána a cilinderes főurak, mint akik jól végezték dolgukat, beültek fényesre polírozott automobiljaikba és hazarobogtak. Nyilván még koccintottak is örömükben egy testes szivar mellett. Jó üzletet csináltak. Sok millió magyarnak pedig pezsgő és káröröm helyett a döbbenet és a veszteség felett érzett csillapíthatatlan fájdalom maradt.
De valójában csak hitték a nagyurak – s jóllehet, utódaik még ma is hiszik –, hogy győztek felettünk.
Hát akkor innen üzenjük nekik: elszakítani a magyarságot sosem lehet!
Hogy legbelül nyomasztja őket az igazságtalanság súlya, jól érződik a nacionalisták ma is jellemző agressziójában, a testvéreinket ért folytonos támadásokban, s hogy az ellopott területeken írmagjában kiirtanának mindent, ami magyar. De ez nem sikerülhet nekik soha!
Mert mi ott vagyunk Erdély fenyőszagú erdeiben, fent, a magas Hargitán, a Vereckei-hágó ezeréves rejtekében, a Nyitra hullámaiban, Délvidék napperzselte lankáin, Muravidék tornyos falvaiban, Őrvidék szőlőhegyein, ott vagyunk minden megvert magyar kiserkenő vérében és minden magyar gyermek első szívdobbanásában.
Jó lenne megölelni elszakított testvéreinket, és elmondani nekik, hogy nincsenek egyedül. Hogy mi mindig velük leszünk, és hogy büszkék vagyunk rájuk. Végtelenül büszkék… Mert lopott földön magyarnak lenni és annak maradni piszkosul nehéz.
S ha már békediktátumnak csúfolták ezt a szégyenletes, ránk mért átkot, ám legyen! A mi békénk ebben is benne van. Benne van abban a sziklaszilárd tudatban, hogy bosszúba, igazságtalanságba és hatalomvágyba mártott pennával meghúzott határok sosem verhetnek éket magyar és magyar közé, mert mi az utolsó leheletünk után, az anyaföldben is egy nemzet maradunk. És mert egy olyan országot, melynek patrónája Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya, darabokra szakítani nem lehet.
Nem! Nem! Soha!
Mizsei Bernadett
