Csak azért érdemes aggódni, ami rajtunk múlik – Példaképünk a György házaspár

– Hogy látják ennyi tapasztalattal a hátuk mögött: mi az, amiben többet ad egy házasság egy párkapcsolatnál? Miért éri meg valóban „holtodiglan, holtomiglan” kitartani?

– Klára: Fiatalkorom óta tudatosan készültem a házasságra. Imával kértem a Szűzanya közbenjárását, hogy majd egy jó férjet, társat adjon. Hatalmas ajándékként éltem meg, amikor Isten színe előtt kimondhattam az igent. Nemcsak a férjem és közöttem jött létre a szövetség, hanem ott volt velünk a Jóisten is. Így élni, hogy Isten előtt vállaltam az igent, sokkal könnyebb, mert tudom, hogy a nehézségekben és örömökben is velem van – ez megtartó erő számomra.

– Lehel: Éppen ezért is mondják, hogy a házasság nem magánügy. Mert nem az a papír számít, ami az aláírással lesz érvényes, hanem az egész életre adott szó, a fogadalom, amit kimondunk. Főleg ha úgy mondjuk ki az igent, hogy tudjuk, ez nemcsak rólunk szól, hanem egy új szövetségről, ami hatással van a közösségre is.

Egy házasság több síkon halad előre, és ha igazán komolyan gondoljuk, akkor minden szegmens a Jóistenben fut össze – önismeretünk, kapcsolatunk, gyermekeinkkel való viszonyunk, közösségi létünk, minden. Az Isten előtt adott szó kicsit több jelentőséggel bír annál, mint hogy szabályokkal kötelez. Nagyobb a felelősségem a feleségem, Isten és a társadalom felé is.

Ennek úgy kell nekifogni, hogy nem megpróbálni, hanem csinálni kell. 

– Mit ad számotokra a Házas Hétvége mozgalom?

– Klára:  Mi egy mankót kaptunk a Házas Hétvégével. Egyfajta önismereti fejlődést, és azon túl nyitottságot és elfogadást arra vonatkozóan, hogy a párunk egy külön egyéniség. Ahogy én, úgy ő is lehet dühös vagy szomorú – csak az a kérdés, hogyan kezeljük közösen ezeket az állapotokat. 

A közösségben egy-egy szolgálat sok erőt ad, például az is, ha imádkozunk másokért – érdekes módon így mi is erősödünk. Az Udvarhely-Maros Régió felelőseiként tapasztaljuk, hogy bár úgy tűnik, „csak” mi adunk, de valójában sokkal többet kapunk vissza, nemcsak a mi szívünk telik meg örömmel, hanem más házaspárok, papok szívéhez is elér az őszinteségünk. Hálatelt szívvel olvassuk a visszajelzéseket, amelyekben a házaspárok lelki növekedésükről számolnak be.

Számunkra a közösség attól is hiteles, hogy több generáció van benne. Látunk olyan párokat, akik több mint harminc éve házas hétvégések, és példájukkal előttünk járnak; ők kiváló bizonyítékok arra, hogy akár hetvenévesen is lehet kézenfogva, szerelmesen együtt élni.

– Lehel: Mi, hála Istennek, időben tudtunk csatlakozni a közösséghez, hat évnyi házasság után már részt vehettünk az első hétvégén. Úgy látom, hogy ez tudatos életforma. Ahogy mindenhol, itt is az a fontos, hogy ne csak tagja, hanem adottságaimmal gyarapítója legyek a közösségnek. Közösségi életet csak akkor tudok élni, ha jó a házasságom –

ha pedig a házasságom jó, akkor ott jelen van az Isten.

Ez a hármasság, akár egy spirál, mindig körbejár és felemel. A lényeget meg kell élni, elmondani nem lehet. 

A Házas Hétvége nagyon szépen visszatükrözi, hogy mit kell tennem azért, hogy a társamat jobban el tudjam fogadni.  Nem az a cél, hogy ő el tudjon fogadni engem, hanem az a kérdés, hogy én mit tehetek érte. Ha nem adjuk fel, a Házas Hétvége „segítségével”, a kapcsolatainkba fektetett munkával letehetjük annak az alapjait, hogy még 70-80 éves korunkban is kézefogva sétálhassunk az utcán, szeretetben.

– Mindketten közgazdászként dolgoztok, ami inkább egy reál-alapokon működő szakma. Miként fér ez meg a lelki, közösséget szolgáló életetekkel?

– Klára: Amikor érettségiztem, nagy harcok dúltak bennem, mert a pszichológia-pedagógia és a közgazdász vonal is vonzott. Egy nagyon nehéz döntést követően végül a közgazdászképzést választottam, Temesváron kezdtem el a tanulmányaimat. Az egyetem elvégzése után egy újonnan indult cégnél kezdtem el dolgozni, azóta is ott vagyok. Hála van bennem emiatt is, hogy a céggel együtt fejlődhettem és minden nap teljes szívvel, becsülettel dolgozhatok, miközben szeretettel fordulok a mellettem élőkhöz.

– Lehel: A szakmaválasztással kapcsolatban annak idején megkérdeztem olyan embereket, akikre felnéztem, hogy mit látnak jónak. Egy családi barát azt mondta, olyan hivatást válasszak, amivel több területen is kipróbálhatom magam. Végül közgazdaságtant tanultam, és valóban számos ágában tevékenykedhettem. Azt látom, hogy

szeretni kell, amit csinálunk – végezzük azt bárhol és bármilyen beosztásban, mert akkor a köz javaival jól gazdálkodhatunk. Akár a munka, akár a család terén. 

– A munka mellett nemrég mindketten lelkigondozói képzésbe fogtatok. Hogyan vált ez a szolgálat fontossá számotokra?

– Klára: Az állandó munkahelyi pörgésben, a pénz világában dolgozva úgy éreztem, kibillenek az egyensúlyomból, többre vágyok. Keresni kezdtem azt, amivel ismét egyensúlyba hozhatom magam és egyúttal másoknak is segíthetek. Mivel két kicsi gyermekünk van, úgy gondoltam, egy egyetemi képzésre most nem áldoznék időt, de a KALOT Egyesület lelkigondozói képzése megfelelőnek ígérkezett számomra. Abszolút

hivatásomnak érzem, hogy ott, ahol vagyok, a magam kicsi környezetében – munkahely, közösség, család – tegyem meg, ami csak tőlem telik, egy szeretetteljesebb életért. A környezetemben élők tudják, hogy az én erőforrásom a Mennyei Atya.

Egyre inkább kikristályosodik az is, hogy milyen fontos a gyermekeinkkel töltött idő. 

– Lehel: A házasság nem versenyfutás, nagyon fontos, hogy együtt haladjunk, hogy ha valamelyikünk előbbre van, akkor is tudjon oldalra tekintve társára nézni. Lényeges volt számomra, hogy Klárika ne „elfejlődjön” mellőlem, hanem egységben maradhassunk. Hiszen a lelkigondozói világ másként működik, mint amit közgazdászként megszoktunk, és ha ezzel nagyon jó irányba halad Klárika, én pedig csak a száraz számok között maradok – sérül az egységünk. Nem volt könnyű házaspárként a részben önismereti képzésen résztvenni, de megérte!

Olyan ez, mint az autópályán a pihenősáv: nekem ez a képzés ezt jelenti, hogy havi rendszerességgel egy kicsit félre tudtam állni abból a hajtásból, amiben a munka miatt vagyok. Egyre több időt töltök itthon és a képzésben, ami jót tesz nekem is és a kapcsolataimnak is. Tavaly év végén elengedtem ezt a hatsávos autópályát, és már igyekszem az igazán fontos dolgokra koncentrálni. 

– Milyen értékeket akartok átadni a gyermekeiteknek?

– Lehel: Elsősorban azt, hogy legyenek önmaguk. Az a kor, amiben mi felnőttünk, teljesen más kihívásokat állított a szüleink elé, mint amiket mi tapasztalunk. Számomra fontos, hogy a családi életünket érintő döntésekbe be tudtuk vonni a gyermekeinket, meg tudtuk kérdezni tőlük, hogy mit gondolnak egy-egy dologról. Az a feladatunk, hogy amivel mi megküzdöttünk, azzal nekik már ne kelljen, hogy átadjuk a tanulságot és tapasztalatot. Hagyni kell őket élni, szabadnak lenni – persze a megfelelő korlátok között, amik nem bezárnak, hanem kapaszkodót jelentenek.

Kísérők szeretnénk lenni az életükben. Fontos, hogy képesek legyenek felelősségteljes döntések meghozatalára. 

– Klára: Az Istenre hagyatkozást szeretném beléjük ültetni, hogy tudják: bármi történik, számukra ott van Ő. Arra nevelem őket, hogy tudjanak nyitottan viszonyulni önmagukhoz és embertársaikhoz. Igyekszem megtanítani a hála fontosságát, hogy tudjanak örülni a Jóisten ajándékainak, a kapott talentumoknak – és ezeket kamatoztatni tudják. Kiemelten figyelek arra, hogy szeretetteljesen viszonyuljanak egymáshoz, hogy felismerjék, mit táplálnak valójában magukban: a jóságot vagy a haragot. 

– A koronavírus-járvány idején miket tanultatok meg magatokról, a kapcsolatokról, hitről és családról?

– Lehel: Többek között azt, hogy csak azért érdemes aggódni, ami rajtunk múlik. A koronavírus idején rengeteg minden nem rajtunk múlik. Mi az otthonunkban maradva visszavonultunk a gazdasági világból.

Éreztük, hogy a családban van kapaszkodó. Feltöltött bennünket ez az időszak, hiszen erőt kaptunk egymástól.

Ha a félig teli-félig üres pohár példáját kicsit más perspektívából nézzük – akként, hogy alul van a levegő, azaz a semmi, és azt felülről préseli ki a víz, a tartalom -, akkor ez az időszak nálunk már túl is csordította a vizet. Visszahozott a jelenbe ez a helyzet, hiszen eddig vagy túlzottan a múltban, vagy a jövőben éltünk.

Be vagyunk zárva, de rajtunk múlik, hogy mennyire éljük meg bezártságként a helyzetet!

– Klára: Az elején a napi 24 órás összezártság okozott súrlódásokat a családban, de rövid idő alatt megtanultunk jobban odafigyelni egymásra, és a vitákból is épülve kijönni – az alkalmazkodás időszakát éltük és feltaláltuk magunkat. Most telefonon tudjuk tartani a kapcsolatot és minőségi beszélgetésre kerül sor akár a világ másik pontján élő barátainkkal is. Ugyanakkor Isten jelenlétét is újra megtapasztalhattuk, például én az online lelkigondozás révén, mélyponton lévő emberek lelki egyensúlyának visszanyerését  segítve. 

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünk forrása: György házaspár