Válságkezelésből elégtelen: ez az Unió mérlege

Válság válság hátán

A problémák sora 2008-ban kezdődött, a gazdasági világválsággal, amely természetesen az Európai Uniót is megrengette. Bankcsődök, működésképtelenség közelébe kerülő autógyárak és csődközeli nemzetgazdaságok kísérték a krízis útját. A legnagyobb bajba Görögország került, amelyet a nyugati országok (elsősorban Németország) azért is kénytelenek voltak megmenteni, mert a görög adósság nagy része ezen államok bankjainak kezében volt. A megoldás felemásra sikeredett, hiszen a megmentettek (a görögök) és a megmentők (az eurózóna tagjai) egyaránt húzták a szájukat.

A feszültségek pedig akkorára nőttek a félresikerült megoldások miatt, hogy kialakult a „lusta déliek” és a „fukar északiak” ellentét, amely azóta is fennáll. Persze mindkét fél a másikat tartja pénzéhesnek és kegyetlennek.

Az Európai Unió még éppen nyögte a pénzügyi válság következményeit, amikor 2015-ben berobbant a migrációs válság. A bevándorlók tömeges érkezésének már az előző években is voltak jelei, de a többi probléma és a politikai vakság elhomályosította a döntéshozókat.

A migránsok milliói így tejesen váratlanul estek rá az Unió hatóságaira és az egyes országok szociális hálójára.

És bár a megoldás egyre sürgetőbb lett volna, nem a javaslatok, hanem a viták szaporodtak. Így történhetett meg az, hogy az olyan teljesen gyakorlati problémákat is sikerült politikai térbe emelni és ideológiával megtölteni, mint a határok védelmének mikéntje. Ez az oka annak, hogy közös megoldás azóta sincs, miközben a tagállami megoldások (ahol vannak, például Magyarországon) működnek.

A gazdasági krízis begyógyítatlan sebeire és a migrációs válság okozta hegekre pedig újabb csapást mért a koronavírus-járvány. A válságkezelésben már korábban leszerepelt Unió először szinte letagadta a problémát, sokszorosára növelve ezzel a baj nagyságát. Majd mikor realizálta annak súlyát, először a védőfelszerelések eljuttatásával, majd a pénzügyi segítséggel késlekedett. Ezzel pedig több millió embert és Brüsszellel eddig szövetséges kormányokat is magára haragított az uniós vezetés.

A bénaság okai

Nem véletlen, hogy az Európai Unió egyszerűen képtelen a normális válságkezelésre. Ennek egyik oka a lassú döntéshozatal. Már ha csak a három fő intézmény, a Parlament, a Bizottság és a Tanács viszonyát megnézzük, láthatjuk, hogy az esetek többségében egymásra vannak utalva, hiába hoz az egyik egy döntést, azt a másiknak, vagy a másik kettőnek jóvá kell hagynia.

A Bizottságban 27 biztos ül és irányít egy több 10 ezer fős apparátust, a Parlamentben több mint 700 képviselő foglal helyet, és ott van a 27 tagállami vezető, akiknek a saját választóik felé kell elszámolniuk az uniós döntésekkel.

Ebből is látható, hogy az EU saját szervezeti struktúrájából adódóan akkora nehézségi erővel bír, amely lehetetlenné teszi a gyors döntések meghozatalát – jóllehet ez válsághelyzetben kulcsfontosságú lenne.

Legalább ennyire fontos, hogy a tagállamok teljesen eltérő érdekek mentén működnek. Már korábban is írtam, hogy ez a gazdasági válságban mennyire kiütközött. A déliek és az északiak között pénzügyi ellentétek feszülnek, de feszültség van a régi és az új, a nettó befizető és a kedvezményezett tagállamok között is.

Az eltérő érdekek mögött ugyanakkor társadalmi és gondolkodásbeli különbségek húzódnak meg. Ez megmutatkozik az észak-dél és a kelet-nyugat törésvonal mentén is.

A déliek dolce vita mentalitása befogadhatatlan egy északi számára, ahogyan az északiak merevsége és fukarsága is összeegyeztethetetlen a déliek életfelfogásával.

Ez még csak nem is nemzetkarakter kérdése, hanem egy nagyon messzire visszavezethető, éghajlati és földrajzi okokból adódó kérdés. Északon ugyanis a túléléshez tartalékolni kellett a hideg télre élelemmel, míg délen egész évben volt mit enni.

A kelet-nyugat ellentét nem nyúlik vissza ennyire messzire. Több mint 40 év kommunizmus után a mi régiónkban mostanra képesek voltunk egy torz, ideológiai máz nélküli, a saját életfelfogásunknak megfelelő demokráciát kiépíteni. Csakhogy mivel 1990-től éveken át azt csináltuk, amit nyugatról mondtak, furcsa nekik az önálló hang, a szabad akarat. Elszámították magukat.

Azt hitték, ha délen és nyugaton már nincs gyarmatbirodalmuk, majd lesz egy kicsit közelebb, keleten. És ez működött is nekik egészen az elmúlt évekig.

Amíg nem értik meg, hogy mi nem az alárendeljteik, a gyarmataik vagyunk, addig ez az ellentét is fennáll majd.

Összességében pedig itt az ideje megérteni azt, amit az elmúlt 12 év összes válsága bebizonyított: az egyetlen járható út a kontinens számára a gazdaságilag összefonódott, nemzeteken alapuló Európa koncepció.