Dolák-Saly: Nem elég kreatívnak lenni, a tehetséget gondozni kell
– Talán kevésbé köztudott önről, hogy a zenei pályán indult el. Milyen motivációk hatására döntött úgy, gitárt fog a kezébe?
– Az első és egyben meghatározó zenei élményem édesapámhoz fűződik. Egy klasszikus alakú, fémhúros gitárja volt, a Szegedi Ládagyár terméke, amin néha játszott. Engem is próbált tanítgatni, de tíz-tizenegy évesen még nem voltam elég motivált, hogy gyakoroljak. Aztán a ’66-os Táncdalfesztivált együtt láttuk a televízióban, és felhívta a figyelmemet egy zenekarra, hogy ők sokra viszik majd: ez volt az Illés zenekar. Aztán apám 1967-ben baleset áldozata lett.
Nem volt kérdés, hogy később a gitárt miért vettem újra a kezembe: apám emlékét a hangszer őrizte bennem a legerősebben. Mintha utólag meg akartam volna felelni az elvárásainak.
Emlékszem, megtaláltam a szekrény tetején lévő gitár poros, puha műanyag tokján apám három ujjának a lenyomatát, amit évekig újra és újra körülrajzoltam, hogy ilyen módon is magam mellett érezhessem őt.
– Zenélni tanulni olyan, mint egy nyelvet megtanulni, tele van buktatókkal. Milyen nehézségekkel, kurdarcokkal kellett megküzdenie? Van valamilyen tanácsa a „karanténban rekedt” ifjúságnak, azoknak, akik talán éppen most szeretnének megtanulni gitározni, zenélni?
– A zenélésben sok örömet találtam. Ez volt az elsődleges önkifejezésem, annak ellenére, hogy hamar abbahagytam a tanulását. Akkor éppen Zalaegerszegen laktunk és édesanyám elvitt egy gitártanárhoz, Dankó Pista egyik rokonához, aki szimultán több hangszert is tanított különböző kisszobákban. Ez a mai Hevesi Sándor Színház épületében volt, akkor művelődési házként funkcionált. Pár alkalom után hatalmas hibát követett el a tanár: anyámnak azt mondta, hogy a fia tehetséges. Amikor ezt meghallottam, nem mentem többé gitárórára, mondván, egyedül is boldogulok.
A technikai hiányosságaimat szerencsére kissé ellensúlyozta talán az, hogy azonnal kreatív irányba mozdultam: a „dallamkitalálás” lett a kedvenc foglalatosságom.
Nagyon szórakoztatott, hogy voltak saját dallamaim, aztán később szövegeket is kezdtem írni hozzájuk.
Ami a tanácsokat illeti, van egy nagyszerű gyakorlat most a Facebook oldalamon. A dalaimat éneklik, gitározzák, zongorázzák a kedves oldalkövető közönségek és elküldik a videójukat, amiket fel is rakok azon nyomban, hogy mindenkit szórakoztasson. Régen szintén kedvenc zenekaraim dalait játszottam, énekeltem otthon és az iskolában. A YouTube korában minden elérhető, a legjobb készségfejlesztő gyakorlat, mindenkinek ajánlom!
– A ’70-es években a könnyűzene társadalmi hatása jelentős volt, kiváltképpen a fiatal generációk számára. A zene mennyire volt a szabad önkifejezés, a lázadás, az ellenkultúra része az ön életében?
– Nálam a zenélés sosem lázadás volt a fennálló rend, vagy az idősebb generációk ellen. Mindig idegenkedtem a politikától, engem a lélek művészi önkifejezése érdekelt, a mentális felemelkedés lehetősége. Felállt a szőr a karomon, ha valami jó zenét, szöveget hallottam, vagy valamilyen nekem tetszőt sikerült írnom. Vigasztaló, egyben bátorságot adó tevékenység volt a zenével foglalkozni. A politika és a művészet számomra olyan távoli fogalmak voltak, hogy nem fértek meg bennem egymás mellett.
– A ’70-es évek végén komoly szakmai elismerésekben volt része, a továbblépés valahogy mégis elmaradt. Első kislemeze 1983-ban jelent meg Az első / Átköltenél címmel – ez egy komoly gondolatokat megfogalmazó, intellektuális lemez lett. Milyen volt a szakma, illetve a közönség visszajelzése?
– Ha erről őszintén beszélnék, akkor alapvető kommunikációs hibákat kéne vétenem. El kéne marasztalnom a mindenkori hazai kultúrát irányítók kontraszelektív tevékenységét, amit sok-sok történettel és „szakemberek” nevével illusztrálhatnék.
– Milyen témák, gondolatok foglalkoztatták az induláskor?
– Az induláskor azt a fiatalembert az érdekelte, hogy a sok ötletét megvalósítsa, és a közönség elé tárja megfelelő formában. Valamint, hogy együtt érezzük a dallamok és a szövegek közvetítésével ugyanazokat az érzéseket, amik megszülték a dalaimat.
Engem mindig az érzelemtranszport érdekelt, hogy együtt éljünk át valamit a közönséggel, ami bennem volt. Ez azóta sem változott, mivel ma is sokszor állok színpadra, a motivációm változatlan.
– Mi, magyarok gyakorta mondjuk, hogy „kreatív nemzet vagyunk”. Ön szerint mennyire nyitott a társadalom az újszerű, kreatív gondolatokat sugárzó emberek befogadására?
– Szerintem sok kreatív nemzet van a világon. A magam részéről nem látom értelmét az efféle öntömjénezésnek. Egy nemzet ilyen értelemben annyit ér, amennyi lehetőséget biztosít a tehetségeinek a kibontakoztatására a kultúra, a művészet, a tudomány és sok más emberi tevékenység területén.
Sajnos sok olyan elvetélt tehetséget ismerek itthon, akit kicsinyes érdekek mentén söpörtek ki a perifériára. Nem elég kreatívnak lenni, a tehetséget gondozni és reptetni kell.
– Az ország előadóművészként, humoristaként ismeri. Mennyire okoz ez önben „megfelelési kényszert” a hétköznapokban? A humor mennyire „áshatja alá” egy férfi komolyságát, dalainak, gondolatainak üzenetét?
– Ha a komolyság az egzisztenciális felemelkedés alapfeltétele, a karrierépítés biztosítéka, akkor én azt minden bizonnyal elég régen elszúrtam. Mivel a dalaim szövegének nagy része a humor tartományában fogant, nincs mit aláásni. A magánéletben pedig a humor nem csak a kedélyállapotra van jó hatással. Emberi szelektáló hatása is kiváló. Mivel a humor rendelkezik egy tekintélyveszejtő, tiszteletgyengítő hatással, így előfordul, hogy egyesek nem tudnak disztingválni és bizalmaskodnak rendületlenül. Így hamarabb sikerül azonosítani a nemkívánatos lélekbetolakodókat.
– Ön szerint mi a nevettetés „titka”, a magyarok milyen humorra, szórakozásra vágynak? Változott-e valami ebben az elmúlt években?
– Hogy a magyarok mire vágynak, azt én nem tudom. Csak embereket ismerek, akiknek vagy van humorérzékük, vagy nincs. Ha két olyan ember találkozik, akinek van ilyenje, akkor elszórakoznak egymás társaságában. Ha akár csak az egyikük is híján van ennek az adománynak, akkor ott az unalom lesz a meghatározó. Szerencsére sok olyan emberrel találkozom, aki szereti ezt a nyelvet, így nem tudok reprezentatív mintával szolgálni a humorértő emberek arányait illetően az idő viszonylatában. Amikor például harminc éves rajongás után végre személyesen találkozhattam Londonban egy Írországban élő kedvencemmel, a dalszerző énekessel, Roy Harperrel, végig röhögtük a beszélgetést, pedig egészen más kultúrában szocializálódtunk.
Az kétségtelen, hogy mindenhol kicsit más a humor értelmezése, de a humor mint világszemlélet hamar közös nyelvvé nemesül, ha megvan az egymásra hangolódás motivációja.
– A L’art pour l’art Társulatban eltöltött több mint három évtized komoly lehetőséget nyújtott a kreatív elképzelések és életmód megvalósítására. De mik azok a területek, amelyek ebből a színes életútból eddig kimaradtak? Milyen tervei vannak?
– Annak ellenére, hogy a Társulat valóban sok megnyilvánulási lehetőséget biztosított, engem mindig nagyon sok egyéb dolog is foglalkoztatott. Hogy egy példát mondjak, tavaly megkerestek az Egri Eszterházy Károly Egyetemről, hogy van-e kedvem egy tudományos-humoros videósorozatot készíteni a diákoknak.
Az ötven részes felvétel hamar elkészült egy ottani tanár, Rázsi András segítségével és közreműködésével.
Azért ment ez ilyen simán, mert a tanári előéletem folyományaképpen egy ilyen munka sokszor járt már a fejemben.
Ezen kívül gyerekkoncerteket adok, illetve rockdalokat készítek, ha éppen kedvem van.
Nemrég pedig egy önálló estet mutattam be a Hatszín Teátrumban Őrültek haza! címmel, ami nagy sikerrel indult, és bízom benne, hogy a járvány elmúltával folytatható lesz ugyanott. Mindezek mellett továbbra is könyveket írok, nemrégiben készült el az ötödik kötetem – ősszel kerül a polcokra.
Tóth Gábor
