Jókai: Most megyek aludni!
Jókai Mór halála előtti negyed évet a franciaországi Nizzában töltött, egy elegáns tengerparti szálloda vendégeként. Mindig is nagy előszeretettel ment telelni Európa mediterránabb területeire, ahol a klíma, a tengeri levegő kedvező hatást tett meg-megújuló mellkasi fájdalmaira. 1904 április 17-én kiváló egészségi állapotban indult haza feleségével, azonban a hazafelé út során megfázott.
Három hónappal hetvenkilencedik születésnapja után Jókai Mór tüdőgyulladást kapott, és tíz napi gyötrelem után, 1904. május 5-én elhunyt. Utolsó napjait feljegyzésekből, illetve az akkori újságok tudósításaiból ismerjük.
A szervezetén egyre jobban elhatalmasodó betegség ellenére is szeretett volna írni, dolgozni. Élete utolsó napjának reggelén egyik saját írását, A lőcsei fehér asszonyt kívánta ismét elolvasni, hogy színmű-átdolgozást készítsen belőle – de erre már nem maradt ereje, csak kedvetlenül lapozgatta a kötet lapjait. 
A hálószobájában megtartott kezelőorvosi konzílium megállapította, hogy a tüdőgyulladása valamelyest enyhült, de a komplikációkat nem lehet kizárni. Ebéd utáni pihenése alatt felesége és kezelőorvosa is mindvégig mellette maradtak. Felébredvén az író jobban érezte magát, egy kis tejet kért – nem sokkal később azonban köhögőroham kezdődött, mely később sem akart csillapodni. Az esti vizsgálatra már Korányi Sándor professzor is megérkezett. A szobából később távozni készülő egyetemi tanárhoz Jókai így szólt:
„Most megyek aludni.”
Korányi visszalépett a beteghez, és megkérdezte: mit óhajt? Jókai csak annyit felelt:
„Nem akartam önnek egyszerűen hátat fordítani, azért mondtam, hogy megyek…”
Jókait injekciókkal, végtagmelegítéssel és a kor mesterséges lélegeztető technikáival próbálták jobb állapotba hozni –eredménytelenül. Estére ágyát körülállták családtagjai. Nem sokkal később a kezelőorvos minden hozzátartozót megkért, hogy hagyja el a szobát. Felesége kikísérte a rokonokat – majd visszasietett férje mellé, de akkorra már csak a halál beálltát megállapító orvos fogadta.
Jókai házi ravatalát a dolgozószobája és a szalon között alakították ki – holttestét másnap reggel a Nemzeti Múzeumhoz vitték, ahol felravatalozták. Halála után négy nappal nemzetiszínű szalaggal letakart koporsóját gyászhintóba tették, sírjához tizenkét kocsi összesen 329 koszorút vitt el.
Temetése csak Kossuth Lajos temetéséhez (1894) volt fogható. Az egész nemzet saját halottjának érezte „a nagy mesélőt”, még azok is, akik soha egyetlen művét sem olvasták. ’48-as múltja és egész élete, melyet a magyarság sorsának jobbításának szentelt, megértő szívekre talált. Utolsó útjára tízezrek kísérték el, hamvai a Kerepesi úti temetőben találtak örök nyugalomra.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
