Elég nagy a Föld, elférünk rajta szeretetben – vallja az önellátásra berendezkedett nagycsalád
G.-ék egy tévéműsorban hallottak arról, hogy a Balaton-felvidék Magyarország legjobban fejlődő bio-régiója. Ez elég volt ahhoz, hogy két gyerekkel és az úton lévő harmadikkal autóba üljenek, s ott keressenek otthont maguknak. Kivettek három nap szabadságot, de csak egyet töltöttek tanyakereséssel. A nagy meleg miatt ugyanis végül az ábrahámhegyi kempingben kötöttek ki.
Bár rátaláltak a megfelelőnek tűnő helyre, de csak a ház felét árulták, ráadásul háromszor annyiért, mint amennyit rá tudtak szánni.
„Valahogy nem tetszett az egész. A tulajdonos pár nap múlva megkeresett minket, hogy eladja kicsit olcsóbban is, de adjunk mellé egy láncfűrészt meg egy Zsigulit. Persze nem mentünk bele. Hónapok teltek el, közben megszületett a lányunk is, és már le is mondtunk az új otthonról, de karácsony előtt felhívott, hogy mégis ideadja harmadáron, és nem kell mellé se Zsiguli, se láncfűrész.
Sorsszerű volt az egész” – meséli a családfő, G. S.
Így került a G.-család 1999-ben Sződligetről a Kapolcs és Hegyesd közötti birtokra, amelynek évekkel később a másik felét is sikerült megszerezni. S. korábban autószerelő volt, és dolgozott a vízműveknél is, ahol egy kollégájától megtanulta a méhészkedés alapjait. Amikor a Balaton-felvidékre költöztek, hozta a méheit is magával.
„Ezen a vidéken nagyon kevés a jó méhlegelő. Ha nyáron az rossz idő, zörögnek a keretek, nincs mit gyűjteniük, éheznek. Hegyesd nagyon száraz, hűvösebb is valamivel, mint a balatoni oldal. Így a méhekkel errefelé kötelező a vándorlás, mondhatni, fel van írva receptre.” 
Kezdetben sokat küzdöttek, a kút kitisztításáig nem volt elég vizük, néha halomban állt a mosatlan ruha. De megérte a sok küzdelem: ma már kristálytiszta kútvizet ihatnak, de az elektromos hálózat még ma sem az igazi. Ha megy a mosógép, nem kapcsolhatják be a sütőt. De a sok kihívás nem elriasztotta, hanem ellenkezőleg, megerősítette őket.
A család asszonya, T. korábban lakberendezőként is dolgozott, de évek óta már csak saját otthonuk szépítésére használja ezt a tudását. Sorban érkeztek ugyanis a gyerekek a családba. A legidősebb a Varga Tibor Zeneművészeti Intézet hallgatója Győrben, a legkisebb kilencéves. G.-ék szerint nem a szülő, a gyermek választja a neveket, mielőtt megszületik. Akárhogy is van, mindegyikük D-betűvel kezdődő nevet visel, ami számukra az Istenhez való kötődés jele. Hét gyermekük született. 
Amikor D. óvodás lett, folyton beteg volt. T. szerint egyszerűen nem érezte ott jól magát, később aztán az iskolában sem. Ugyanez történt D.-val is. Még D-t is járatták óvodába, aki kifejezetten zárkózott volt, és emiatt még több lelki sérülést szerzett, és így folytatódott az iskolában is. Aztán átíratták őket a nagyvázsonyi Waldorf iskolába, de mivel közben Tapolcára jártak zenét tanulni, rengeteg idő és pénz ment el az utazásra. Sokszor este hat óránál előbb nem értek haza. A zenét viszont nem akarták kihagyni az életükből. Tünde akkor úgy döntött, kiveszi őket az iskolából. A legkisebbek akkor már otthon „jártak óvodába”.
Így lettek mind magántanulók.
G. T. így vall a kezdetekről: „Nem minden gyermekben érik meg óvodás korra a vágy, hogy közösségbe menjen, így aztán nem akartam erőltetni egyiküknél sem. És azt láttam, hogy az iskolában is annyi félelemmel kell megküzdeniük. Így nem lesz soha egészséges a társadalom. Teli vagyunk negatív gondolatokkal, a ’nekem úgysem fog sikerülni’ hozzáállással. Én azt tanítom a gyerekimnek, hogy elérhetik a céljaikat, bármi is legyen az, mert ha igazán akarnak valamit, maguktól jönnek azok a lépések, amiket meg kell tenniük. És ehhez nem kell másokat sem lenyomni, sem versenyezni velük.
Elég nagy a Föld, elférünk rajta szeretetben.
Ráadásul sok kutatás is azt mondja, hogy nem szabadna az egész napot tanulással tölteni. A gyerekek nagyon gyorsan tanulnak, kiváltképp azt, ami érdekli őket, amiért tudnak lelkesedni. Ez már egészen kicsi korukban kialakul, tudják, mit akarnak, egészen addig, amíg a társadalom és az oktatási rendszer el nem nyomja őket. Tehát nem tanítani, nem nevelni, és főlegnem elnyomni kell a gyermekeinket, hanem szeretettel kísérni, és engedni, hogy kibontakozhassanak.” 
T. így vált édesanyaként házi tanítónővé. Nyolcadikig ő tanítja a gyermekeit, akik félévkor és év végén vizsgát tesznek a monostorapáti Művészetek Völgye Általános Iskolában. Délelőttönként tanulnak, a délután a zeneiskolai tanulmányok, a természetjárás és a szabad programok ideje. Sokszor együtt kertészkednek, ha pedig valami zenei versenyre készülnek – mert minden gyerek játszik hangszeren – akkor a gyakorlásra szánnak több időt.
A tanítás mellett T. készíti a piacra szánt finomságokat is. Füstölt gabonakolbász, kenyér és különféle sütemények is készülnek a saját termesztésű búzából. A süteményeket saját mézzel édesítik. Készítenek még zakuszkát, sajtos tallért, padlizsánkrémet, lekvárokat, répatortát, növényi alapanyagú pástétomokat, pesztókat. Fólia alatt teremnek a kedvelt kaliforniai paprikák, amelyekből paprikakrém készül. És persze kínálnak friss gyümölcsöt és zöldséget is. A szántó és a kert mellettnégy hektár földjük van a ház feletti hegyoldalon. Ezt a részt nem művelik, a természetre bízzák, mi nő meg. Itt helyezték el a méhkaptárakat is. 
A fenti terület teljesen elvadult, de teli van csipkebogyó, szeder és kökény bokrokkal. Ezt nem mi válogattuk össze, hanem a természet – meséli G. S.
A vadon élő növényeket éri meg legjobban feldolgozni, azt Isten termeli nekünk – emeli ki.
Csak csipkebogyóból több száz üveggel tesznek el minden évben. A céljuk: vegyszermentes, élhetőbb, értékekkel teli életet megvalósítása. Azt mondják, egyedül akkor van gond, ha ezzel a sajátos életritmussal meg kell jelenniük a nagyvilágban, ahol számos – tőlük idegen – dologhoz kell alkalmazkodniuk. Azért reméljük, hogy a külvilág is tud kicsit hasonulni hozzájuk.
(X)
