Ungváry Zsolt: Részek helyett egészet
Az értelmes vita mindig nagyon fontos, mert a világ az által megy előbbre, ha lehetőségünk van több nézőpontból látni a dolgokat. Ugyanakkor a megosztottság, az acsarkodás nagyon káros tud lenni, hiszen szétrobbantja a közösségeket, és gyűlölködésben nehéz együtt munkálkodni. A nemzet esetében elengedhetetlen, hogy bizonyos egység, összhang kialakuljon, hiszen maga a nemzet sem más, mint meghatározott szempontok alapján összetartozó egyének közössége. A pártrendszer ezt óhatatlanul szétválasztja; maga a kifejezés is a latin pars, vagyis rész szóból származik, tehát egy párt mindig csak az egész egy szeletét, részét fogja képviselni, óhatatlanul szembekerülve más részekkel.
Ugyanakkor évtizedekig arról álmodoztunk, azért küzdöttünk, hogy többpártrendszer legyen, mert ettől vártuk a kommunista totális állam bukását. Valójában akkor,
a rendszerváltás idején ki is alakult egyfajta nemzeti egység,
mert – kevés ellenérdekeltet leszámítva – a túlnyomó többség egyetértett abban, hogy a rezsimnek buknia kell. Ebből most is lehet meríteni: ha az egyik oldalon azok vannak, akik valamilyen külső erőt képviselnek (orosz imperializmus és bolsevik ideológia vagy globális nagytőke térnyerése és szélsőliberális szellemiség), akkor máris eltörpülnek az apróbb, egyéb kérdések. Azokat a személyeket és irányzatokat, amelyek nem férnek bele a közös értékeinkbe, igenis ki kell szorítani. Ez az önvédelem ősi parancsa. És hogy melyek ezek a közös értékek; ezt nevezhetjük nemzeti minimumnak.
Beszélünk róla harminc éve, de valahogy sosem sikerült fel- és elismertetni, pedig látszólag nem olyan nehéz. Nem lehet kérdéses az elszakított nemzetrészekhez való pozitív viszonyulás, bizonyos történelmi események, amelyeket egyféleképpen ítélünk meg. (A Szent István-i államalapítás vagy a ’48-as forradalom kapcsán talán ezzel nincs is probléma, a közelmúlt kicsit nehézkesebb, de ’56, a kommunista bűnök, Trianon vagy a holokauszt megítélése nem lehet kétséges.) Ne egymást revolverezzük ezekkel a témákkal, gyengítve a nemzet kohézióját, hanem dolgozzuk ki a közös utat. Az utóbbi években szépen ki is rajzolódtak ezek a célok: nemzetegyesítés, családtámogatás, hazai gazdaság erősítése, hitel helyett belső erőforrások mozgósítása, a leszakadók és a jobban boldogulni vágyók támogatása egyaránt. Ezen szándékok mögé sikerült is masszív többséget teremteni, ami veszélybe kerülhet a pártoskodással.
Persze, ha vannak kimaradók, azokon segíteni kell, de nem úgy, hogy lerombolunk mindent, amiben végre sikerült előrelépnünk, megegyeznünk.
Elindultunk egy úton, és aki nem akar felszállni erre a vonatra, azzal nem érdemes tárgyalni. Természetesen nem én és itt fogom megszabni, mi kerüljön bele a közös kalapba,
de szükséges a nemzeti konszenzus, az összefogás, mert évszázadok óta attól szenvedünk, hogy egymást irtjuk, egymást jelentjük fel, egymás ellen hozunk külső ellenséget.
(Vannak, akik ebben inkább élen jártak mindig, akik most sem adhatnak mást, csak mi lényegük. Velük nincs mit kezdenünk.)
Mindig lesznek kisebbségbe szorulók, akik kilógnak a sorból. Nekik – hacsak nem az elpusztításunkra törnek – biztosítani kell a jogaikat, ha azok nem veszélyeztetik a többségi akaratot. (Például a négy fal között mindenki olyan szexuális irányultságot követ, amit akar, de normává nem teheti. Senkit sem lehet abban korlátozni, kivel létesít nemi kapcsolatot, de ha ebből megfogan egy élet, az már nem kettőjük ügye, és ezt az új életet törvényes védelem illeti meg stb.)
Nem szabad attól félni, hogy a közösség érdekeit képviselő, erre hivatott személyeket megfelelő hatalommal ruházzuk fel. A hatalom nem ördögtől való, sőt. (A világ nem is létezhetne, ha egy mindenható ezt nem akarná és a törvényeit ne szabta volna meg önkényesen, különösebb demokratikus szavazgatás nélkül.) Minden közösség (családtól az iskolán át egy baráti társaságig vagy városig, országig) jobban működik, ha vannak tehetséges, elszánt, dönteni képes vezetőik. Sokkal jobb, mint a káosz.
Ungváry Zsolt
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
