Közelebb voltál hozzám, mint magamhoz én – Gondolatok a lelki áldozásról
Néhány korábbi, megérintő emlékem elevenedett meg újra. Nem fogom elfelejteni azt a vasárnapi szentmisét, amelyet az egyik Keresztény Ifjúsági Találkozó ökumenikus alkalmán a katolikus rendezőknek és fellépőknek celebráltak az aréna egyik eldugott szegletében. A protestáns testvérek számára a találkozó önmagában lehetőséget adott arra, hogy megszenteljék az Úr napját. Nekünk, katolikusoknak viszont ehhez elmaradhatatlan, hogy a szentmisén is részt vegyünnk.
Meglepő módon, amint a folyosón tartott liturgia elkezdődött, ezzel egyidőben elkezdtek folyni a könnyeim. Nem tudtam megállítani őket. Kezdetben szégyelltem, mint ahogy minden huszonegynéhány éves fiú tette volna. Ám mivel ez a jelenség valami megmagyarázhatatlan belső békével is eltöltött, hagytam. Mást nem is tehettem.
Az egész mise alatt sírtam.
Az idővel elvesztettem a kontaktust. A szentmise történései egy másik szférába emeltek. Ott a folyosón. Az aréna egyik legprofánabb, talán legkietlenebb szegletében. Az áldozáshoz érve értettem meg azonban mindent. Amikor magamhoz vettem „Krisztus testét”, a melegséggel és a szeretet érzésével együtt a magyarázatot is megkaptam ajándékba mindarra, ami éppen velem történik.
Jézus lágy és féltékeny szeretettel adta tudtomra, hogy mennyire vágyott arra, hogy ez a szintű találkozásunk ne maradjon el. Jóllehet a más felekezetű keresztény fiatalokkal megélt aznapi egységben is jelen volt ő, és bizonyára kedves volt számára, de ez a legkülönlegesebb találkozásunk Jézusnak fontosabb volt, mert
minden mással összehasonlíthatatlan közösséggel ajándékoz meg.
Az arénás találkozásunk Jézussal az egész aznapi szolgálatnak különleges töltetet adott a rendezvényen, ahol dicsőítő zenészként szolgáltam. Jézus közeledése ajándék volt, nem pedig kiérdemelt juss. Méltatlanságom ellenére velem akart lenni az Isten.
Ezt az esetet nem igazán követték azonnal hasonló alkalmak. Nem minden szentmisén fogyott el a „százas zsepi”. A találkozásunk érzelmi szinten is megajándékozott emléke azonban felejthetetlen maradt. Évekkel későbbi történetem, amikor a kórházi ágyon látogatott meg az Úr az eucharisztiában.
Műtét előtt pap testvérem elhozta nekem Jézust. Megáldoztam. Ott, az ágyban fekve, és Jézus szeretete hasonlóan az arénás alkalomhoz egyszeriben körbevont engem. Átélhettem, hogy Jézus soha nem hagy el. Azt kérdeztem magamban tőle: „Még ide is utánam jöttél?
Itt sem felejtesz el engem, Uram?”
Most pedig, amikor talán már a harmadik alkalommal nem vehetünk részt a vasárnapi szentmisén a vírusjárvány megfékezése miatt, az Úr Jézus egy újabb, megtapasztalható valósággal ajándékozott meg. Mindezt abban a helyzetben, amikor a szentmiséket online közvetítéseken keresztül tudjuk végigimádkozni, valamilyen szinten átélni.
A „virtuális liturgiák” világával kell megelégednünk az egymás iránt érzett felelősség és szeretet miatt, amelyet az élet védelme diktál bennünk. Felkészültem belülről arra, hogy új szinteken, az Ige hallgatásán keresztül, a testvéri kapcsolatokban fedezzem fel az „isteni arcot”. A kialakult helyzetben kicsit „protestáns attitűdű” lett minden katolikus.
Maradt a „sola scriptura”.
Az Úr viszont ebben a helyzetben sem maradt mereven mozdulatlan. Amint az online szentmise az áldozás pillanatához ért, és a miséző pap emlékeztetett, hogy a képernyők előtt a hívek most megtehetik, hogy lelki áldozást végezzenek, belülről megnyílva a hozzánk közeledni vágyó isteni jelenlét előtt, magam is csatlakoztam ehhez a lelki hömpölygéshez. És az Úr ugyanazzal a belső és szerető közelségérzettel ajándékozott meg, mint annak idején a felekezetközi találkozón vagy a kórházban a műtét előtt.
Semmit sem kellett akarnom, csak egyszerűen engednem.
Ez több szentmise-közvetítés során megismétlődött velem, hogy megértsem, Jézus mennyire vágyik arra, hogy velem ilyen módon találkozhasson a rajtam kívüli akadályoztatás ellenére, amikor fizikailag nem vehetem magamhoz az Ő testét. Be kellett látnom, hogy a lelki áldozás nem önszuggessziót jelent, hanem engedélyt arra, hogy Isten közeledhessen hozzám. Ekkor megtapasztalhatom, hogy
Ő közelebb van hozzám, mint magamhoz én.
Nagycsütörtökön én akarok lenni a szeretett tanítvány, aki nem csak hogy magához veszi a Mester testévé átlényegült kenyeret, és így részesül a szeretet megváltó áldozatában, hanem oda is hajthatja a fejét a közvetlen mellette ülő Jézus mellkasára, szétszakíthatatlan barátságuk jeleként.
Gável András
A kiemelt képet készítette Kürtös Kata/Vasárnap.hu.
