1956 > 1968 – Vidám lázadás
„Budapest vérfürdőváros, jelentős
idegenforgalommal.”
Pesti irónia ’56-ban
1968-ból túlságosan sok maradt, de ami a leglátványosabb volt benne, az minden bizonnyal a kétségtelenül szellemes falfeliratok, felkavaró akciók, merész transzparensek és könnyű kézzel megvont párhuzamok serege. A legkönnyebben fényképezhető, a popkultúrába minden további nélkül átvihető és a korszak számos más kulturális vonatkozásával (beatzene, hippidivat, kábítószerezés, pop art, szexuális felszabadulás) korreláló vizuális robbanás része volt a politikai szubverziónak, de túl is mutatott rajta. Az olyan közkézen forgó okosságokat, mint hogy „tilos tiltani” és „a flaszter alatt ott a strand”, hamarosan az érzékek felszabadítására, kereskedelmi brandépítésre és a tőke kognitív alapra helyezésének megkönnyítésére használták. Hatvannyolc legdimenziógazdagabb ígérete (Az álom a valóság!) is a lapos kereskedelmi propaganda lélektelenségébe fulladt. Az ifjúság mint speciális fogyasztói csoport targetálása, ízlésének kiszolgálása, nemzedéki jellemzőinek transzgenerációssá tétele a mai napig megfigyelhető a bárgyú kereskedelmi üzenetek szövegében, az ifjúsági kultúra megkonstruálásában és könyörtelen üzletesítésében.
Marcuse megfogalmazása szerint a ’60-as években olyan „új érzékenységre” volt szükség, amely az egyéni lelkiismeret, a képzelet és az ösztönök felszabadításával egyesíti a forradalmi Észt és Erószt, vagyis „vegyíti egymással a barikádot és a táncparkettet” (An Essay on Liberation, 1969). Ami ’68-ban az ennek megfelelő bohém politikai élményszerzés volt, az 1956-ban élethalálharc a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével és kegyetlen hazai kiszolgálóival szemben. Ebben a forradalomban benzinből készült a koktél és nem azért szedték fel az útburkolatot, hogy megtalálják alatta a tengerparti fövenyt. 1956 az a forradalom volt, amely minden korábbinál szervesebben és szorosabban kötötte össze a hősiesség líraiságát a harc drámaiságával.
Hány és hány utcai jelet hagyott maga után a forradalom, amelyeket szakszerűen szólva a „névtelen szabadságharcosok”, az „utca népe” és a „pesti humor” termésének szoktak nevezni, valójában azonban a nemzet kollektív alkotása volt! Minden a forradalom szimbólumának spontán megteremtésével vette kezdetét, amikor a nemzeti lobogóból egyszerűen kivágták a Rákosi-címet, igen ötletesen a hiánnyal fejezve ki a politikai célkitűzést – bizonyítva ezzel, hogy a forradalmi nép legegyszerűbb tette is azonnal metafizikai rangra emelkedik. Ez a szimbólumteremtő, humoros komolyság a Parlament előtt folytatódott, amikor a leoltott térvilágítást a tüntetők az összetekert és meggyújtott Szabad Nép fáklyáival pótolták, majd a ledöntött Sztálin-szobor hűlt helyét elnevezték Csizma térnek, végül a Blaha Lujza térre vontatott és ott szétbontott monstrumra ráírták, hogy WC. A zsarnokszobrot térdmagasságában elvágó munkások egymás között azt mondogatták, hogy ez lesz az utolsó Sztálin-műszakjuk.
1956-ban kiválóan megnyilatkozott a mindenkori magyar humor édesbús/keserédes alaphangja, amely szervesen ágyazódott be a szarkasztikus/szatirikus közép-európai vicckultúrába és speciális ízt nyert a körúti kajánság epés gúnyolódásától. A hol keserű, hol diadalmas humor a politikai viccekben rendre szállóige-érvénnyel szólalt meg, akár Kádár János árulására utalt (Elvesztettem a nemzet bizalmát – a becsületes megtaláló értékes jutalomban részesül), akár Hruscsov dilemmájára vonatkozott (Magyarországon miniszterelnök kerestetik – Gerinc és jellem nem szükséges). A nevetségessé tétel és a nagyon is komoly reflexió mindvégig egymást erősítette. Azzal, hogy a szovjetekkel kollaboráló ellenkormányt – miniszterei után – Kádár Apró Kiss Dögeinek nevezték, a forradalom leverése után is életben tartották a politikai célokat. Máskor a népi bölcsesség súlyos történelmi tanulságot volt képes egyetlen mondatba foglalni, mondván: „Aki a Nagyot nem becsüli, most az Aprót megérdemli”.
Az ötletes rigmusokat (Lengyelország példát mutat / Kövessük a magyar utat; Munkás paraszt gyerekek / Együtt megyünk veletek) lelkesítő-buzdító feliratok (A harc folyik tovább; Igazi népi hatalom – függetlenül, szabadon; Sztrájkolj; MUK) követték. A forradalom alatti legismertebb jelszó, a „Ruszkik haza” jelentéstartalma sem gyilkos ösztönre utalt, hiszen nem a halálba, hanem saját hazájukba kívánta vissza a szovjeteket, amellyel kimondatlanul azt is kifejezte, hogy idegen megszállás nélkül nincs kommunizmus, sem pedig fordítva. A forradalom nagylelkű humanizmusa abban is megnyilvánult, hogy a másik népszerű jelszó (Halál az ÁVO-ra!) a terrorszervezetre s nem annak működtetőire vonatkozott.
A forradalmi feliratok, a napok alatt színpompásan kivirágzó plakátművészet, a falak és kirakatok nyilvános üzenőfalként való használata, a cenzúra nélkül megjelentetett újságok és házilag sokszorosított röplapok sora október végére nemcsak a forradalmi nyilvánosságot teremtette meg, megtörve a párt tájékoztatási monopóliumát, hanem a korábbi évtizedhez képest példátlan színességgel, vizuális gazdagsággal és az ábrázolóművészet élvezetével ajándékozta meg az addigi szürke, uniformizált köztereket használókat. Mindez azonnal politikai jelentősége tett szert, amelyet az olyan kacagtató üzenetek, mint a felgyújtott szovjet harceszközökre rótt „prolongálva”, „generálozva” és „javíthatatlan selejt” krétafeliratok, az útmenti fákra felakasztott Rákosi- és Lenin-szobrok vagy a szovjet felszerelésekből fabrikált híres körúti madárijesztő, csak még egyértelműbbé tettek.
A népi alkotások közül a legtöbbet hivatkozott és leglátványosabb, egyúttal legötletesebb a Szabad Nép-székház homlokzati feliratának átalakítása – Guy Debord úgy mondta volna: eltérítése (détour) – volt. Ennek eredményeképpen a Blaha Lujza tér sarkán álló, megostromolt, elfoglalt, feldúlt és megszállt épület utcafronti SZABAD NÉP feliratából csak ennyit hagytak meg: A NÉP. Ez a gesztus egyszerre fejezte ki a népi kreativitást, sűrítette össze példátlan tömörséggel a forradalom végső célkitűzését, hagyta ott a „tettes” névjegyét és számolt le intelligensen a megelőző rendszer minden primitív hazugságával.
Egy másik alkalommal féltucat, őrizetlen pénzgyűjtő ládát helyeztek ki a közterekre, melyek a forradalom szimbolikájához, ikonográfiájához és emlékezetéhez azóta is szervesen hozzátartoznak. Ezek gyakorlati haszna nem volt kevesebb, mint önmagukon jócskán túlmutató jelentősége. Az üres lőszeresládák – művészi funkcióváltással – perselyként való kiállítása és a rajta elhelyezett felirat, miszerint is „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak”, önbeteljesítő jóslatként működött: összesen 260 ezer forintot dobáltak beléjük, mai értékén 15 milliót. Az ekkor 28 éves Erdély Miklós – író, filmrendező, képzőművész, gondolkodó – funkcionális alkotása, címe szerint az Őrizetlen pénz, politikai kiáltvány és a magyar konceptualista művészet első és legfontosabb eseménye (concept art happening) is volt egyben.
1968 tévedése az volt, hogy egy graffiti még nem forradalom, a forradalom pedig nem egy graffiti. 1956-ban viszont egy-egy falfelirat nemcsak reprezentálta a forradalmat, hanem valóban forradalommal is ért fel. 1956-ban még a kísérleti, avantgárd művészet sem önreferenciális, a későbbi akadémiai elismerésre pislogó elitszórakoztatás volt, hanem gyakorlati cselekvés, amely szemérmes kiegészítésként járult hozzá a lényeghez, vagyis a népi teremtőerő, egyedi szellemesség és eredeti ösztönösség hatalmas, kollektív tettéhez – amely maga volt a forradalom.
Békés Márton
A képek forrása: Fortepan
A sorozat további részei:
https://vasarnap.hu/2020/03/30/1956-1968-munkasfelkeles/
