Államalapítónk nem kultúrkanálisnak szánta az országot
Magunkkal szemben még úgy-ahogy vannak elvárásaink, akadnak morális korlátok, melyeket hittől-párttól-szabadelvűségtől függetlenül tiszteletben tartanak a kultúra fel- vagy épphogy felkenőben lévő szereplői, ám ezeket a bennünk meredező korlátokat pillanatok alatt önként döntjük le az első szellő hatására, ha az a Lajtán túlról érkezik.
Hazai alkotóktól nem fogadnánk el a nyugaton már szinte trendinek mondható kereszténygyalázást; teszem azt: egy magyar tévésorozat szereplői nem röhigcsélhetnének soha olyasféle mondaton – mint ahogy a HBO egyik sorozatában elhangzik –, hogyaszongya: „…ez olyan hülye, mint az a Jézus nevű hapsi, vagy ki…” Az ilyesféle jópofáskodást – hazai gyártású mű esetében – országos felháborodás torolná meg, tüntetné el a képernyőről. Joggal.
De mi van akkor, amikor a tengerentúlról érkezik a termék – a film, a tárlat, vagy a könyvcsemege? Nagykanállal esszük, és közben
sokan úgy tesznek, mintha nem látnák, nem hallanák a suttyó keresztényellenes propagandát.
Tudomást sem vesznek róla – ettől még remekül szórakoznak.
Oké, körbekergettük Magyarországon azt a rendezőt, aki annak idején géppisztolyos Mikulásokkal fűszerezte a színpadon Az ember tragédiáját, de vágjuk bele a padlóvázát a tévébe akkor is, amikor egy-egy népszerű nyugati filmsorozatban röhigcsélve szórakoztatnak minket a sok esetben homoszexuális propagandával vidámított antikereszténységgel.
Vajon elegen tiltakozunk a HBO-nál, vagy a Netflixnél, amikor ilyesféle slágersorozatokkal szórakoztatnak kicsit és nagyot Mária országában? Hová lettek alapvető önvédelmi reflexeink, az államalkotó erőt biztosító morális alapok? Ezek híján mire megyünk ebben a katyvaszosodó világban?
Félő, hogy igaza lesz Csengey Dénesnek – nyugodjék békében –, amikor a rendszerváltás elején, látva morális önfeladásunk jeleit, csak annyit mondott: ha így folytatjuk, úgy oldódunk fel az európai népek kávéjában, mint a cukor. És még a kávé sem lesz édesebb…
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
