Ungváry Zsolt: Amikor a kétharmad kevésnek tűnik
Egy, a NATO-ról készített nagyszabású közvélemény-kutatás keretében egy kérdés erejéig felmérték azt is, vajon adott országokban a lakosság hány százaléka ért egyet azzal, hogy a szomszédos országok bizonyos területei valójában hozzájuk kellene, hogy tartozzanak.
Nos, ebben a táblázatban sikerült megcsípnünk az első helyet, Magyarországon a megkérdezettek 67 százaléka vélte úgy, hogy a valós határok nem esnek egybe az igazságos határokkal. Ez a szikár szám nagyon megrendítő, hiszen azt mutatja, hogy a népesség kétharmada szerint
a szívében élő és a térképekre rajzolt haza nem esik egybe.
Természetesen le lehet szűrni azt a tanulságot is, hogy hódítók, gyarmatosítók, nacionalisták vagyunk, akik nem érik be azzal, amijük van, kellene a szomszédé is. (Biztos lesz az a Donáth, aki fennen lobogtatja majd az EP-ben ilyen felhangokkal a felmérést.)
Miután dagadt egy kicsit a keblünk, hogy nem felejtkeztünk el a történelmünkről, nem törődtünk bele abba az irracionális csonkolásba, amit a hazánkon végrehajtottak, következik a csalódás.
De miért csak 67 százalék?
A maradék egyharmad úgy véli, teljesen rendben van, hogy a történelmi Magyarország magyarlakta részei nem tartoznak hozzánk? Persze, nem kell rögtön hadat üzenni, de háromból egy honfitársunk már lemondott az elcsatolt részekről?
Vajon 1641-ben, száz évvel Buda török kézre kerülése után hány százaléknyi magyar gondolta volna úgy, hogy ez így rendben van? Elképzelem a korabeli közvélemény-kutatót, amint bezörget a nagyszombati vagy pozsonyi polgár ablakán, s megkérdi: „Mit gondol, jóember, a szomszédos országok bizonyos részeinek valójában nem kellene ide tartozniuk?” „Hát hogy a viharba’ ne!”, feleli indulatba jőve az atyafi. „Hát ezért küzdenek a végvári hősök, ezért esett el a Balassi gyerek Esztergomnál, ezért írta keservesen Bornemissza Péter: Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
A legfontosabb, hogy legalább lélekben ne mondjunk le az elszakított területekről.
Már Kossuth is megírta a Cassandra-levélben, pedig Trianonról még fogalma sem lehetett: „(…) melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.”
Hetvenöt évvel a második világháború után igen beszédes a kialakult status quo-val kapcsolatban, hogy a NATO-országokban 35 százaléknyi elégedetlen van a 45 százaléknyi elégedettel szemben, tehát távolról sem tökéletes a kialakult rend. (Görögországban 60, Bulgáriában 58, de még Franciaországban is 33 százalék az „irredenták” aránya.) Ami viszont a legérdekesebb, hogy a győztesek agymosásától legjobban fertőzött Németországban (az elveszített Elzász-Lotharingia, Szilézia, Kelet-Poroszország dacára) pusztán 30 százalék érzi úgy, hogy a szomszédai bitorolnak a területéből. Másrészt viszont a teljes nemzetietlenítés és egyoldalú propaganda ellenére majdnem minden harmadik német úgy véli, a franciáktól (lengyelektől, oroszoktól, csehektől?) járna nekik terület.
Ez a kis statisztika – egyébként megbújva egy hosszú cikkben – mégis csak azt mutatja:
korai még a nemzetek és nemzetállamok haláláról vizionálni,
és sok egyéb, különböző jogokat követelő és kapó kisebbség mellett egyelőre számolni kell az etnikai összetartozás érzéséből fakadó irányzatokkal is.
Nem kicsit. Nagyon.
