Túlféltés és elengedés – Szakértő a szülői aggódásról

– A szülői aggodalom látszatra a túlélést szolgálja. Hiszen az ember gyermeke születésekor sokkal védtelenebb, mint más fajok. Programozva vagyunk az aggódásra?

– Sok más faj esetében is védtelen, de legalábbis az önálló életre képtelen az újszülött, a szülő nélkül nem marad életben. Általánosan igaz, hogy minél magasabb rendű az élőlény, annál több segítségre van szüksége az önállóság megszerzésére. Az újszülött oroszlán ugyan járni már tud, de vadászni még nem. Az embernek a létfenntartáshoz több évre van szüksége, de még ahhoz is, hogy megvédelmezze magát. Ezért élünk csoportban, mert ez nagyobb biztonságot nyújt.

Programozva a túlélés segítésére vagyunk, ha már így akarunk fogalmazni, de az aggódásra nem.

Az aggódás társadalmi termék, a gyerek fejlődése tudatos támogatásának „terméke, eredménye”. Az aggódás elsődlegesen arról szól, hogy amit a gyerek szeretne megpróbálni, arról szülőként, felnőttként ítélkezünk, hogy alkalmas rá vagy sem. Ez kisgyerekkorban még tud természetesebb lenni, mert amikor mindent a szájába vesz, akkor csak arra figyelünk, hogy az ne legyen veszélyes. Amikor elkezd járni, akkor nem mondjuk, hogy ne tedd, mert elesel, mert tudjuk, hogy ez ezzel jár. Nem mellesleg ezt a gyerek is „tudja”, és szerencsére nem adja fel, így aztán a sok elesés végén megtanul járni.

Az aggódással tehát a természetes tanulási folyamatot befolyásoljuk és erre hatunk. Természetesen a gyereknek nem magától, a saját kárán kell megtanulni, hogy nem nyúlunk a 220-ba, hanem erre nekünk kell figyelmeztetni, az ősember is megmondta a gyerekének, hogy melyik bogyót eheti meg az erdőben és melyiket nem.

– Melyek azok a markáns lépcsőfokok, amikor az addig megszokottnál nagyobb teret kell engedni a gyermeknek és miért?

– A gyerek mindig kísérletezik, utánoz, ezáltal fejlődik.

Mindig teret kell neki engedni.

Számos pszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy a gyerekek, amikor megtanulnak járni, akkor már nem mennek olyan helyre, amit ők veszélyesnek tartanak. Csak olyan meredek lejtőn megy le, amit ő maga biztonságosnak tart, amit nem, ott megáll. Többnyire ilyenkor érkezik a szülő, és szerencsés esetben a gyerek számára szükséges mértékű segítséget nyújtja.

Persze az a kérdés, hogy mi is a szükséges mérték? Az egyik lehetőség az, hogy megkérdezzük a gyereket, segítsek-e, s ő megmondja, hogy mi neki a segítség. A másik gyakran előforduló megoldás, hogy a szülő biztatja a gyereket, „ne félj, meg tudod csinálni, ügyes vagy”. Ilyenkor a gyerek még ugyanúgy nem tartja magát alkalmasnak, de az erős bizalom a szülő iránt hozzásegíti, hogy megtegye. Ettől egyébként elsősorban nem azt tanulja meg a gyerek, hogy képes vagyok rá, hanem azt, hogy megtehetem, amit a szülőm mond. Ezt látjuk a gyerekeken akkor, amikor biciklizni vagy síelni tanulnak.

Összességében, azt hiszem, nincs ilyen, hogy többet vagy kevesebbet, mindig annyit engedjünk, amennyit a gyerek akar, és amennyiről úgy gondoljuk, hogy az is előfordulhat, hogy sikerül neki. Akkor elég közel áll a próbálkozás lehetőségeihez. Természetesen segíthetünk azzal, hogy megmondjuk, mit csináljon, ha nem sikerül, vagy mi az, amire különösen vigyázzon. Talán csak azt ne mondjuk, hogy „Vigyázz, figyelj oda”, mert erről ő nem tudja eldönteni, mit kell csinálni.

– Mit tudunk kezdeni azokkal az aggodalmakkal, amelyeket mi magunk is irreálisnak gondolunk?

– Tapasztalataim szerint ilyen kevés van. Gyakoribb, hogy mindig nagyon félek, és mint szülő is ilyen vagyok, ha a gyerekem valamit csinál, de ez egyben azt jelenti, hogy nem korlátozzuk túl. Természetes, hogy aggódunk, amikor a gyerekünk bele akar ugrani a mély vízbe, hiszen nem tudja, hogy mély, mert tavaly csak kis vízben ugrált. A víztől már nem fél, de úszni még nem tud, s azt sem látja, hogy másképp néz ki a mély víz, hiszen nem is néz ki másként. Nem tudom, hogy mikor kell megtanulnia egy gyereknek úszni, de ez mindenképpen természetes közegének számít, tehát akár elég korán is lehet. Azt tudom viszont,

ha állandóan és mindig úgy gondoljuk, hogy nem elég érett erre, akkor felnőtt korára sem fog megtanulni úszni, ami viszont tényleg veszélyes lehet.

Kereshetünk mintát más családok működéséből, akkor láthatjuk, hogy más gyerekek mire képesek, mit tudnak megcsinálni és mit nem. Attól, hogy a szomszéd gyereke 10 évesen gyújtóst aprít, még nem kell kiküldeni a sajátunkat, hogy vágjon ő is gyújtóst, de már együtt próbálkozhatunk vele. A gyerek jelezni fogja, hogy ő erre érettnek érzi-e magát. Az is lehet, hogy már két éve próbálkozik, csak mi nem adtunk neki elég esélyt.

Kétféle módon tudunk eltérni a gyerekünk számára ideális folyamatoktól, ha túl korán követelünk tőle valamit, vagy ha túl későn engedünk meg neki valamit.

– Valószínűleg itt is kulcskérdés a bizalom, ami fokozatosan épül ki. Hogyan segíthetjük azt, hogy gyermekünk önállósodjon és rászolgáljon a bizalmunkra?

– A bizalmat mi adjuk – vagy nem adjuk – a gyereknek, nem ő szolgál rá. Csecsemőkorban mi hisszük el, hogy előbb-utóbb be fog találni a szájába a spenótos kanállal. Nem akkor adunk először a kezébe evőeszközt, amikor már biztosan szépen fog tudni enni késsel, villával, hanem akkor, amikor ő akar elkezdeni ezzel kísérletezni. És lám, megtanulja, pedig a kezdet nem volt könnyű.

Minél nagyobb a gyerekünk, annál nehezebben fogadjuk el, hogy a „betanulási idő” nem az egyik pillanatról a másikra ér véget. A bizalomra való rászolgálás természetesen nagyobb korban összefügg azzal is, hogy az elvárásaink szerint cselekszik és dönt a saját kérdéseiben.

Vannak olyan felnőttek, nem is kevesen, akik iskolás korukban ugyanabban a ruhában indultak el otthonról, amit a szüleik ráadtak, de a sarkon már átöltöztek a saját kedvenceikbe – persze olyanba, amivel a szülő nem értett egyet. Itt nagyon érdemes a szülőnek elgondolkozni, hogy miért nem hagyja ezt a gyereknek, és ha mégis csinálja a gyerek, akkor miért csinálja, illetve mit is ér ilyenkor a tiltás.

– Mik azok az intő jelek, amikre oda kell figyelnünk, hogy elkerüljük a túlféltést, a felesleges korlátozásokat?

– Sajnos ezeket nem nagyon vesszük észre, de a túlzott szülői elvárásokat sem.

Egy biztos, hogy az a fiú, akit a szülei 3 éves korában beírattak motorozni, azt nem nagyon kell félteni, hogy 17-18 évesen vagányan fog motorozni, mert ő már 6 évesen megtanulta, hogy hogyan kell vigyázni magára.

Én azt javaslom, hogy engedjünk meg sok mindent a gyerekeiknek, amit ki akarnak próbálni, de próbáljunk meg ehhez biztonságos környezetet teremteni.

Persze sok mindent találnak ki egymásnak a kamaszok, ami veszélyes lehet, de, ha fiatalabb korban rászoktattuk a gyerekünket, hogy ő fontolja meg, hogy mire képes és mire nem, akkor jó esélyünk van arra, hogy kevés hülyeségbe tudják majd belerángatni. Nehéz eldönteni, hogy mikor engedjük el először este a gyerekünket, de azt vele közösen keressük meg, mitől érezzük magunkat és őt is biztonságban.

A túlféltés és a korlátozás egyértelmű jele, ha gyerek nem mer dönteni, nem vállal felelősséget, általánosan nem érzi magát alkalmasnak, elég ügyesnek, elég okosnak a világ dolgaihoz, a kortársaihoz. Amikor ezeket már látjuk, akkor már elég régóta baj van, de még nem lehetetlen a változtatás.

– Milyen károkat tudunk ezzel okozni egy gyermek életében?

– Azt fogja érezni, hogy nem képes és nem alkalmas dolgokra. Gondoljuk csak meg felnőttként, hogy mennyi minden dologban tartjuk magunkat alkalmasnak vagy alkalmatlannak! „Én nem vagyok ügyes, én az ilyen dolgokat nem tudom megcsinálni. Úgy irigylem azokat, akik képesek arra, hogy ……” Felnőttként ezzel már egy kicsit jobban elvagyunk, de egy gyereknek, akinek a saját határait kell állandóan próbálgatni, ezzel olyan gátakat szabunk, amik a fejlődését befolyásolják. Természetesen ez nemcsak az ügyességre vonatkozik, hanem az emberi kapcsolatokra, az önbizalomra, önbecsülésre, önértékelésre is.

Később ezek hatására nem fogjuk magunkat érdekesnek tartani, nem hisszük el magukról hogy képesek vagyunk dolgokra, mert mindig más volt az, aki megcsinálta helyettünk. Szeretném hangsúlyozni, hogy szeretetből, figyelemből és jóindulatból sosem elég, de az eredmény alacsony önbecsülés, alacsony kezdeményező készség, kevés gyakorlat a végrehajtásban, így „önmagát igazoló eredménytelenség” lesz, ami láthatóan negatív spirál.

– Mi a teendő, ha a gyermek visszaél bizalmunkkal, ha az aggodalmunk jogosnak bizonyul?

– Először értelmezzük, hogy mit jelent, hogy visszaél a bizalmammal? Talán az lehet, hogy kötünk különböző megállapodásokat, és megígéri, hogy úgy lesz, de végül mégsem.

Ez arról szól, hogy a megállapodás nem volt jó, csak mi hittük, hogy megállapodtunk: a gyerek csak azért ment bele, mert nem (vagy nem nagyon) volt más választása. Ezekben az esetekben sokszor már a megállapodáskor is tudjuk szülőként, hogy nem túl sok az esélyünk, de nem akarunk előre „balhét”, pedig ezt láthatóan utólag sem kerülhetjük el. Meg kell próbálni valódi megállapodásokat kötni, amit mind a két fél be tud tartani, és nem jár nagy veszteséggel egyiknek sem.

Bizalommal való visszaélés lehet akkor is, ha nem jelöljük ki jól a határokat, nincsenek megfogalmazva az elvárások, s amikor bekövetkezik az eset, akkor mi gondoljuk úgy, hogy visszaéltek a bizalmunkkal.

Minden ilyen esetben érdemes egy kicsit ez egész szülő-gyerek kapcsolatot végiggondolni, és változtatni egy kicsit a közös működésünkön.

Összességében az aggódás teljesen természetes a szülők részéről, mert, ahogy a gyerek fejleszti a képességeit, úgy tanulja meg a szülő is, hogy mire képes a gyereke és ebben vannak mindig új, még ki nem próbált helyzetek. A bizalom és a vele való élés az, amikor a gyerek nélkülünk, a közvetlen jelenlétünk nélküli helyzetekben egymaga kell, hogy döntsön és vállaljon felelősséget. Ez sem megy azonnal, de ezt is lehet együtt és egymástól tanulni.