Haljunk meg lassan!

Emlékszem, azt mondtad, ne siessünk el semmit, de én nem tudtam, milyen érzés lázadni az ösztön ellen.

A sietség – modern ösztön: senki nem tanítja nekünk, nem szívjuk magunkba az anyatejjel és nem szerepel semmilyen tantervben. És nem csak úgy megyünk előre, mint akik tudják, merre tartanak: rohanunk, pusztán azért, mert hajt minket a megmagyarázhatatlan, belső késztetés.

Könnyebb harcolni, ha tudod, ki az ellenséged – de mit kezdjünk egy olyan fenevaddal, amely észrevétlenül idomít minket?

A XXI. századi ember démona a gyorsaság. Figyelemelterelés és menekülés. A mindent most és azonnal akarok, az engem senki ne várasson meg, az én átugrom ezt és ezt a lépést, a mindenki menjen az utamból hozzáállás. Gyorsabban akarunk közlekedni, gyorsabban akarunk fizetni, gyorsabban étkezünk, gyorsabban szeretünk, gyorsabban szeretkezünk és gyorsabban halunk meg. Még hibáinkat is sietünk elkövetni, hogy aztán legyen időnk megbánni és jóvá tenni őket, mielőtt újabbakat követnénk el. Sietünk nyomot hagyni a világban, legyen az bármi, mondjuk egy falra ragasztott banán.

Ha jobban belegondolunk, a haladó Nyugat egy igen mókás kifejezés. Mert mégis, mi felé halad a Nyugat? Hová siet még a Nyugat is, vagy mit haladott meg? Mi a kitűzött cél, kinek van mersze kimondani az abszolút jót, a legek legjét, az eszmét, mely minden eszközt legitimál és amely nem tűr meg más alternatívát? Bolondok vagyunk, akik az ideák, ideológiák, s a létezés értelmének hajhászása közben csak épp élni felejtünk el. De vigyázzunk, mire észbe kapunk, már mindent feláldoztunk és tönkretettünk magunk körül roppant sietségünkben. (Érdekes belegondolni, hogy a legújabb jelszavak, mint például a klímaválság, a klímavészhelyzet vagy a klímakatasztrófa is valamiért mind a gyors, azonnali beavatkozás szükségességét sugallják.)

Persze, ami leginkább aggasztó, hogy szépen lassan, észrevétlenül, lelkünkre is átragadt a Nagy Sietség:

rohamtempóban modernizálódó pszichék.

Város és ember kölcsönhatásban sietteti egymást, az egyik azonban ki fog égni a folyamatos hergeléstől, mintha csak egy groteszk románc résztvevői lennénk. Csakhogy az ember ritkán éli túl könyörtelen alkotását. Mindennek, ami élő, számolnia kell az elmúlással, hisz mi más adná eleven létünk bizonyítékát?

Lassúnak lenni: lázadás.

Akit megrémiszt, elbukott. Sokan menekülnek előle: egy hajlott hátú öregúr, aki mintha mindig késésben volna. Halálosan komolyan hitettük el magunkkal, hogy az embernek több és fontosabb dolga van, mint valaha. De vajon miféle küldetéstudat hajtja a modern embert?

A megállás: eszméltet.

A végén csak le fogunk maradni, amikor ránk talál a sosem érhetjük utol magunkat tudata. Rájövünk, hogy nem mindegy, hogyan vagyunk az egész részei. Akkor majd megtorpanunk és körbenézünk – igazolni kell az elvesztegetett időt. S minden mozgólépcsőn lökdösődő, kasszánál ciccegő, minden piroson átrohangáló, akinek nincs öt perce és akinek egy sincs és minden ember, akinek kedvenc függősége a gyorsaság, eszmél majd: bizony nincs más út, át kell programoznunk magunkat. Ne tekintsünk pótolhatóként a pótolhatatlanra, miközben korszerű, elfoglalt gépekké válunk.

Azt mondtad, ne siessünk el semmit, és én azt hiszem, eszemben sincs.

 

Kincses Krisztina


Kiemelt képünk forrása az unsplash.com.

'Fel a tetejéhez' gomb