Kiskarácsony, nagy nyomás: az ajándékozás ünnep-e?

A tiszta szívből fakadó ajándékozást az ember ünnepként éli meg. Ajándékot kapni öröm. De mégis: „boldogabb, aki ad, mint aki kap”. /ApCsel 20,35/

Minden évben eljön a karácsony és mi minden évben meglepődünk ezen: akkor aztán kapkodva gázolunk át egymáson, szitkozódunk az utcán és plázákban hömpölygő tömegben, hol az orrunk alatt, hol cseppet sem halkan a karácsonyi fények és dekorációk kavalkádjában. Tanulva az elmúlt évekből és ismerőseim ajándékozási szokásaiból, egyértelműen megállapítható, hogy bár jobb adni, mint kapni, de kétségkívül évről évre nehezebb is.

Kézenfekvő magyarázat minderre egymás nem ismerése, vagy az, hogy úgy érezzük, nem tudunk olyat adni, ami a másiknak már ne lenne meg, végül az érdektelenség, hogy annyira nem is izgat minket, mit kellene adni, de valamit muszáj. Emellett új trendek is megjelentek az ajándékozási szokások terén: nem egy embertől hallottam már, hogy családi és baráti körben lemondtak az ajándékozás gesztusáról, mert úgysem tudnak mit adni egymásnak. E jelenség továbbfejlődött változata – az ajándékozásnak éppen ellentéte – az önzőség, ami sokakat arra késztet, hogy az ajándékokra szánt pénzt inkább magukra költsék. Talán nyugtatja őket a tudat, hogy így legalább az ajándékvásárlásra szánt idő és pénz nem vész kárba.

Apropó pénz: az ilyenkor felhangzó „Nincs nekem pénzem erre!” örök mantra helytállóságára cáfol rá a december elejétől kialakuló, a bevásárlóközpontokat és boltokat ellepő, végeláthatatlan tömeg, a heteken át zajló bevásárlás az ünnepekre, a megfelelő és/vagy vicces karácsonyi öltözet utáni keresőexpedíció, illetve a korlátlan pénzköltés bel- és külföldi karácsonyi vásárokon egyaránt. Ezt kommentálja a karácsonyi zenék szólamaiba keveredő, cinikus megjegyzés minderre: „Van itt pénz, még hogy szegény az ország!”.

Az ajándékvásárlás kényszeres gesztusának egyik központi helyén, pont ott, ahol a leginkább várnánk, a karácsonyi vásárokon dolgozó kedvetlen árusokból sem árad túlzottan ünnepi hangulat, akik bár érthetően fáradtak az egész napos, hidegben való álldogálástól, viselkedésük meglehetősen nehezen hiteti el velünk, hogy többek lennénk pénzforrásnál a szemükben. Lökdösődünk és taposunk egymáson a hangulatos fényekben, és a karácsonyi képeslapok legújabb kiadásaként lövünk néhány szelfit arról, hogy itt is voltunk.

A karácsony alapvetően nem az anyagi javakról és az ajándékokról szól, de utóbbi legalább olyan fontos gyakorlati eleme az ünnepnek, mint az adventi koszorú, a fadíszítés vagy az ünnepi sütés-főzés. Az édes gyermekkori emlékek, a varázslat és a kívánságok, vagyis a karácsony lényeges eleme, az ajándékozás átalakult a tradicionális kötelességek letudásának kényelmetlen vágyává.

Mi hozzuk létre és tartjuk fent az ünnepi rítusokat és forgatókönyveket, de úgy tűnik, ma már csak vergődünk a hagyományok kiüresedett béklyóiban, mert muszáj. Egyházi értelemben nélkülünk is van ünnep, a naptárban eljön így is-úgy is, akár készülünk rá, akár nem. De szemmel láthatóan egyre inkább belefáradunk a mesék eljátszásába, a megszokások és tradíciók utolsó leheletéből felfújt, nagy, piros léggömb pedig december 26-án megkönnyebbült sóhajunkkal kísérve pukkan ki a karácsonyfák tűlevelein.

Kincses Edit