Egy emocionálisan fejletlen troll, aki szigorított fegyházat érdemelne
A magyar társadalom a Grincsről általában nem sokat tud, legfeljebb csak annyit, amennyit a 2000-ben Jim Carrey főszereplésével készült filmadaptációból megtudhatott. A Grincs-jelenség közel sem olyan régi, mint ahogy gondolnánk, a fura alak nem valamilyen angolszász néphiedelemből, hanem az amerikai gyermekírótól, Theodor Seuss Geiseltől származik. Dr. Seuss könyveit saját kezűleg illusztrálta, így a Grincs vizuális megalkotása is hozzá kötődik. A How the Grinch Stole Christmas [Hogyan lopta el a Grincs a karácsonyt] című képeskönyve 1957-ben jelent meg először. A komor, már-már depresszív, rímbe szedett mese igen nyomasztó képi világgal is párosult.
A történet dióhéjban annyi, hogy a sötét barlangban élő Grincs nem igazán kedveli, sőt, kifejezetten utálja a karácsonyt és a vele járó vidámságot, kacagást, illetve a kalóriadús ünnepi ételeket. Ezért úgy dönt – ahelyett, hogy éjféli misére menne –, hogy csak úgy brahiból ellopja a karácsonyt. A terv véghezvitele érdekében kínai susogós mikulásruhát ölt, kutyáját rénszarvassá maszkírozza, és üres zsákkal beszerzőútjára indul.
Belopózik azokba a házakba, ahol már járt a Mikulás, és, akár egy áruházi szarka, mindent, ami csak mozdítható, meglovasít. Üres szánnal érkezik – és teli szánnal távozik. Jogosan tarthatjuk a jószívű és örökké vidám, pirospozsgás Mikulás ellentétének, hiszen amit a Grincs karakterjellemzéséről megtudhatunk, az az, hogy szívtelen, macskaképű és hamuszürke arca van, akár egy rosswell-i ufonautának.
Igen, szürke! A Grincs ugyanis a közhiedelemmel ellentétben eredetileg szürke volt, csak később lett zöld színű gyíkmanóvá. A Hulk-képregényekhez hasonlóan, az ’50-es évek végén a megfelelő szürke szín nyomdatechnikai előállítása problematikus volt, ezért a könnyebben kivitelezhető zöld szín mellett döntöttek.
Félreértés ne essék, a Grincs nem önző, nem egy kleptomániás bűnöző; nem magának akarja ellopni a karácsonyt, hanem egész egyszerűen el akarja pusztítani azt. Az ajándékokat sem azért viszi el a kis taknyosok elől, mert a két ünnep között Nindendo Wii-zni akar troglodita mutánskutyájával, hanem azért, mert tiszta szívből gyűlöl mindent, ami szeretet, ami szép, ami karácsony, és ha tehetné, az összes ajándékot a rákospalotai szemétégetőben tüzelné hamuvá…
És ekkor történik meg a karácsonyi csoda! A jetiszerű antimikulás meghallja az emberek vidám énekét, és szőrös szívét elönti a szeretet. Rádöbben, hogy a karácsonyt ellopni nem tudja, hiába viszi el az ünnep minden kellékét fenyőfástól-pulykástól, mert az igazi ünnep nem a külsőségeben, hanem az emberek szívében él. Habár a mesének valóban pozitív a befejezése, azért összességében igencsak lehangolóra sikerült. Mindezek ellenére dr. Seuss könyve nagyon hamar óriási sikert ért el, olyannyira, hogy 1966-ban készült egy rajzfilm is belőle, amit csak az nézzen meg, aki idegösszeomlásban kívánja tölteni az ünnepeket. Nem véletlen talán, hogy ezzel a kétes szellemi termékkel nem találkozhatunk magyar szinkronos formában – Mr. Grinch valóban megállíthatja a gyermekek szellemi és lelki fejlődését.
Mindazonáltal a rajzfilmet minden évben leadták az amerikai csatornák, így a Grincs, a Krisztus-tagadó szörny kalandjait generációk ismerhették meg Jézus Krisztus születésének ünnepén. A fogyasztói populáris kultúra különböző elemeivel együtt így épült bele ez a figura az amerikai családok karácsonyi, ünnepváró szokásaiba.
Összegezve elmondhatjuk, hogy Grincs nem csak antipatikus és emocionálisan fejletlen troll, hanem egy kifejezetten kicsinyes gonosztevő, aki nem önálló filmeket, hanem szigorított fegyházat érdemelne…
Címlapkép: Grincs-figura (PixelFuel.com)
