Új esély a távlatosságra

Hogy miben is kéne bátrat lépni, és hogy azt hogyan is kéne tenni, ahhoz szükséges egy hosszabb visszatekintés, és némi értelmezési kapaszkodó. 

A terület- és településfejlesztés – végtelenül leegyszerűsítve – egy olyan szakma, amelynek művelői azzal (kellene, hogy) foglalkoz(za)nak, hogy egy-egy település, kisebb tájegységek, régiók, országok, országcsoportok hogyan tudnak olyan együttműködéseket kialakítani, melyek az ott élők életminőségét javítják. Hazánkban a rendszerváltozás óta e szakma nagyjából a negyvenévnyi elmaradt fejlesztés következményeit próbálta rohammunkában – és az éppen aktuális kormányzat, újabban pedig az EU elvárásait is teljesítve – enyhíteni. Arról, hogy előtte mit művelt, inkább ne is beszéljünk!

Vannak hazánkban kifejezetten sikeres régiók, térségek, városok és települések. Ezek mindegyikének közös jellemzője,

hogy jól mérték fel a múlt által meghatározott lehetőségeket, és azokon alapulva a jelen kihívásaira adtak minimum húsz, de gyakran – lásd Debrecen – akár ötven éves perspektívában értelmezhető választ.

Magyarország településszerkezete rendkívül heterogén. Míg Baranyában egy zsebkendőt sem tudunk úgy leteríteni, hogy annak két sarka ne érintsen két különböző falut – aprófalvas szerkezet –, addig az Alföldön hosszabb ideig is autózhatunk, míg egyik településről a másikhoz jutunk, és – különösen az életforma visszaszorulásával – még a tanyákat sem kell nagyon kerülgetnünk.

A településszerkezet alakulására a történelem, a földrajzi viszonyok, és a falvakban, városokban végzett tevékenység volt döntő befolyással. Ennek megfelelően alakult néhány nagyobb történelmi traumát túlélve Magyarország épített öröksége a trianoni tragédiáig, ami alapvetően rendezte át az ország viszonyait.

Leszámítva az első és a második bécsi döntést követő rövid időszakot,

a mai napig nem állt helyre az a természetes gazdasági és társadalmi munkamegosztás, amely Magyarország egyes régióinak működését alapvetően befolyásolta történelme első ezer évében,

ez előtt ma azonban sokkal kevesebb akadály áll, mint azt gondolnánk. Magunk zárjuk elképzeléseinket a mindennapok apró-cseprő feladatainak ellátásával egy lélegzetvételhez is szűk ketrecbe.

Nézzük tehát adottságainkat. Magyarországon van egy háromszor ekkora országhoz méretezett, és ennek megfelelően megalapozott főváros – Budapest –, amely mind területi nagyságát, gazdasági erejét, mind népességének sokaságát tekintve messze elhagyja a jelen, és a történelmi határok között értelmezhető városokat. Budapest egymagában akkora népességgel rendelkezik – a kilencvenes évektől rohamosan megfogyva is –, mint az őt követő tizennyolc legnagyobb városunk együttvéve. Szokták is – nem csak ezért – vízfejként emlegetni.

Ha – kellő bátorsággal – kicsit távlatosan tekintünk a történelmi folyamatokra, és ma más országok területéhez tartozó városainkat is ide számítjuk, megértjük e – jelenleg ténylegesen – teljesen egészségtelen településszerkezet forrását.

Nézzük csak! Budapest népessége a mai napon 1 millió 752 ezer 286 fő. Legnépesebb vidéki városunk, Debrecen a maga 201 ezer 432 lakosával ennek mindössze 11,5 százaléka. Míg ha a Kárpát-medencét tesszük értelmezési keretté:

1. Belgrád: 1.233.796 – 70,4%
2. Zágráb: 790.017 – 45,1%
3. Kolozsvár: 704.759 – 40,2%;
4. Pozsony: 424.428 – 24,2%
5. Temesvár: 319.279 – 21,6%
6. Brassó: 290.743 – 16,6%
7. Újvidék: 250.439 – 14,3%
8. Kassa: 240.688 – 13,7%
9. Debrecen: 201.432 – 11,5%
10. Nagyvárad: 196.367 – 11,2%

Mennyivel egészségesebb arányokat kapunk…

Ha a magyar népesség szempontjából hosszabb távon is kevéssé relevánsnak tekinthető déli fővárosokat – Belgrádot és Zágrábot – kivesszük ebből az összehasonlításból, akkor is látható, hogy régiós szinten Budapest gazdasági és népességi túlsúlya nem annyira nyomasztó.

Ez volna tehát az a távlat – a Kárpát-medence –, melyben a települések közötti XXI. századi feladatellátás tekintetében gondolkoznunk kéne. Ehhez kiváló alapot ad, hogy – Szerbia fővárosát leszámítva – valamennyi fenti település az Európai Unió területén fekszik – nehezíti kissé a dolgunk, hogy Románia még mindig nem a Schengen-övezet tagja.

További, a távlatos gondolkodást fodrozó akadály, hogy a két legnagyobb város – Belgrád és Zágráb – magyar lakossága eltűnt, illetve elenyésző mértékűre csökkent, tehát az együttműködés előtt – a határokon és a nemzeti önérzeten felül – kulturális akadályok is állnak.

Miért is van szükség távlatos gondolkodásra?

Egyrészt azért, mert eleink is ezt tették. Amikor egy várost – települést – tervezünk, soha nem a ma igényeinek kielégítéséből kell kiindulni. Sőt! Nem is szabad! Ha megnézzük pl. a reformkori Budapestet, láthatjuk, hogy pl. a mai Újbuda határán egy lápos mocsár szélére építették a Gellért Szállót, a város határára a Hősök terét az oda kivezető sugárúttal és villasorral, hogy konkrétan lakott területeket messze elhagyva építették ki a villamos- és HÉV-hálózatot.

Bécsben ma is úgy építenek új, illetve újítanak fel régi csatornát, hogy a jelen fogyasztásának tizenötszörösére kalibrálják annak átmérőjét.

A múlt mellett a jelen kihívásai is arra ösztönöznek bennünket, hogy távlatosan gondolkozzunk! Az urbanizáció – a falusias életformából a városias életformára váltás – ugyan nem egy feltétlenül egyirányú, és nem minden elemében egyértelmű, de domináns folyamat, amely mintegy ötven éve, és a továbbiakban beláthatatlan távlatban meghatározza a társadalmi mozgásokat.

A városok lakossága dinamikusan nő, éspedig elsősorban a nagyvárosok előnyére. Ahogy a falvakból a városokba, úgy a kisebb városokból a nagyobb városokba költöznek az emberek. (Ennek részben mond csak ellent Budapest népességének csökkenése, ez ugyanis csak annak köszönhető, hogy a nagyobb jövedelemmel rendelkező lakosok a kétezres években az agglomerációba költöztek.)

Amennyiben tehát ez a trend folytatódik, a fent vázolt városokból, illetve a Kárpát-medence területéről a szívóhatás elsősorban Budapestre való költözésre fogja ösztönözni a(z elsősorban fiatalabb) népességet. Ha ez a folyamat nem kerül időben korrigálásra, annak a fent vázolt arányok – a jelenlegi határok közötti legnagyobb városunk, Debrecen lakossága mindössze csak 11,5 százaléka a budapestinek – tovább fognak romolni. Sőt! Ez a szívóhatás nem hagyja érintetlenül a jelenlegi határok mögötti városainkban élő lakosságot sem, amely az ottani etnikai arányok további drasztikus – magyar szempontból – romlásához vezet.

Mit tehetünk, mi is lenne a távlatos gondolkodás?

Az első, és a legfontosabb teendőnk a gondolkodás térbeli spektrumának tágítása. Ennek első lépése a Kárpát-medence földrajzi, gazdasági és társadalmi egységként való felfogása. Nem szeretnék felesleges – és különösen nem indulatokat keltő – fejtegetésekbe bocsátkozni ennek lehetségessége, vagy éppen lehetetlensége témájában. A távlatos gondolkodás egyik lényegi eleme a jelen kötöttségeitől – nacionalizmus, a magyarokat érintő hátrányos megkülönböztetés, a revíziótól való páni félelem az utódállamokban – való szabadság.

Másik teendőnk, hogy a népmozgások motivációját megértsük, és ebből a megértésből kiindulva annak befolyásolására – magyarán a helyben maradás, helyben alkotás, a határon túli területeken pedig különösen a magyar kultúra és gazdaság bővítése – való törekvés.

Nézzük kicsit konkrétabban: míg a múlt században elsősorban gazdasági – megélhetési – okai – részben pedig a mezőgazdaság erőszakos átszervezésével, a hagyományos paraszti életforma tönkretételével életmódváltásra való igény – voltak a kisebből a nagyobb település irányába történő mozgásnak, ma ez egészen más.

A népmozgások mai motivációja – röviden összefoglalva – a társadalmi szolgáltatásokhoz való hozzáférés által motivált.

Ennek megfelelően nem élethosszig történik a lakóhely megválasztása, ugyanis más szolgáltatásokra van igénye a családalapítás előtt álló, másra a családos, gyermeket nevelő, karrierjét építő fiatalnak, más az élete delén, kirepült gyermekei útját már csak figyelő középkorúnak, vagy éppen a nyugdíjas korban lévő idősnek.

Ez a huszonegyedik század legfontosabb terület- és településfejlesztési kihívása. Az erre adott – vagy éppen elmaradt – válaszok fogják meghatározni azt, hogy településeink, városaink mennyire lesznek attraktívak az egyes korcsoportok számára.

A teendőnk– a településfejlesztési szakmának a teendője – tehát, hogy egyrészről a fent felvázolt igények prognosztizálását hosszú, harminc-ötven éves távlatban elvégezze. Másrészről fontos, hogy ezekre az igényekre adekvát válaszokat dolgozzon ki – a teljes Kárpát-medencére, majd régiókról megyei szintre lebontva, meghagyva a járások, települések szabad mozgását a meghagyott keretek között. Nem könnyű, és multidiszciplináris feladat, leginkább kormányzati szervezést igényel.

A harmadik – és itt foglalnám keretbe a témaindító felvetéssel –, hogy addig is, amíg ez a tevékenység eredményt hoz, fel kell használni a politikai helyzet adta lehetőséget. Az önkormányzati választást követően Budapestet egy ilyen távlatokban – különösen ilyen (nemzeti) előjellel – gondolkodni és cselekedni nem kívánó politikai közösség vette át. Ezt tényként, és értéktartalom nélkül kívánom rögzíteni.

Úgy a szimbolikus, mint a tényleges akciók tekintetében egy befelé forduló, egy nagyon vékony és belterjes kulturális-politikai közösség eszményeinek való megfelelésre koncentrál, visszautasítva azokat a nagyívű – távlatos – fejlesztéseket, melyek a város fejlődését segíthetnék.

Zárójeles megjegyzés:

a távlatosság sajnos utoljára a kiegyezés idején volt jellemzője a budapesti várospolitikának,

az első világháborút követően a katatón stressz, a második világháború után pedig különböző szocialista téveszmék tartották markukban. A rendszerváltozás óta romeltakarítás és a napi feladatoknak való megfelelés viszi el az erőforrásokat, nincs kellően nagy lélegzet a távlatok szemléléséhez. (Ha lenne, nem az M0 vonalvezetésén lenne a vita, a HÉV Szentendre helyett Esztergomig járna – a MÁV sínein , a P+R parkolók pedig Székesfehérváron, Hatvanban stb. lennének…)

Nyílik tehát a politikai döntéshozatalban egy olyan rés, amelyen keresztül a tekintet távlatot kaphat, és ebben a távlatban úgy a szimbolikus térben – az augusztus 20-i állami ünnepség Székesfehérvárra vitelében –, mint konkrét turisztikai attrakciók területén – az atlétikai vb Debrecenbe vitelében –, de akár gazdasági intézkedésekben – az eddig kevésbé preferált vidéki nagyvárosok (pl. Kaposvár) infrastruktúrájának fejlesztésében, az oda települő vállalkozásoknak nyújtott adó- és beruházási kedvezményekben – gyors, rövid távon is hathatós intézkedések hozhatók.

Magyarország számára kiváló lehetőség, ha úgy a jelen országhatárokon belül, mint azokon túl vonzó lakhellyé tudna válni a XXI. század elvárásait megfogalmazók számára.

Dr. Kőrösi Koppány
fejlesztéspolitikai szakértő