A hadiparancs, amely ártatlanok százezreit büntette: 0036
1944 novemberére Magyarország keleti részein már személyesen tapasztalták meg a szovjet Vörös Hadsereg állandó jelenlétét. A frontátvonulások okozta embert próbáló nehézségek mellett a lakosoknak újabb, előre nem látható kihívással kellett szembenéznie: szeretteik elhurcolásával. 1944. november 13-án a 4. Ukrán Front 0036. számú parancsával elrendelte a munkaképes férfiak összegyűjtését és deportálását.
A második világháború jelentősen különbözött a korábbi fegyveres összecsapásoktól. A totális hadviselés során a cél a másik fél teljes megsemmisítése volt, így a Magyarországot megszálló szovjet csapatok a magyar civilek ellen is agresszióval, megtorló intézkedések sorával léptek fel. A 0036. számú parancs kihirdetésével a szovjet hadsereg elkezdte a 18 és 50 év közötti kárpátaljai magyar és német nemzetiségű – illetve az általuk annak tartott – személyek azonnali deportálását.
Az elhurcolások hivatalosan a hadköteles személyeket érintették, ugyanakkor a gyakorlat azt mutatta, hogy a parancsot végrehajtó katonák egyáltalán nem foglalkoztak az elhurcoltak életkorával, egészségi állapotával (sem), így nem egy esetben gyermekeket, idős embereket, testi-, szellemi fogyatékkal élőket is elhurcoltak, csak hogy meglegyen a kötelező létszám. A kárpátaljai elhurcolásokkal kezdődött meg Magyarország egyik legtragikusabb embervesztése, mely során százezrek kerültek szovjet Gulág-, illetve Gupvi-táborokba. 
Kárpátalján több mint húszezer magyar civilt hurcoltak el, elsősorban a Munkács közeli Szolyván létesített gyűjtőtáborba. A szolyvai gyűjtőtábor eredetileg lovas tüzérlaktanyának épült Kárpátalja magyar megszállását követően. Az épület egészen 1944 őszéig laktanyaként funkcionált, majd 1944 novembere és 1945 áprilisa között szovjet felügyeletű gyűjtőtábort rendeztek be benne. A gyűjtőtáborra vonatkozóan töredékes iratanyag maradt ránk, feltételezések szerint a szolyvai láger hat hónapos fennállása alatt közel 40 ezer embert szállítottak oda, közülük 20-25 ezer fő a táborban vesztette életét. Az óriási halálozási szám megdöbbentő, de nem véletlen. A szolyvai tábor semmilyen szempontból sem volt alkalmas ilyen nagy mennyiségű embertömeg ellátására. A higiénia és az egészségügyi ellátás teljes hiánya miatt igen hamar végzetes betegségek és járványok terjedtek el. A tábor nyitását követően úgy másfél hónap után súlyos flekktífusz-járvány ütötte fel a fejét, melynek következtében tízezrek vesztették az életüket. A flekktífusz terjesztője elsősorban a ruhatetű volt, melyek millió számra hemzsegtek a táborban.
A kemény tél, valamint a minősíthetetlen élelmezés, a hiányos ruházkodás is alaposan hozzájárult ahhoz, hogy a táborban összegyűjtöttek túlélési esélyei rohamosan csökkenni kezdjenek. Akik túlélték a szolyvai tábort, azokat tavasszal – a magyarországi harcok befejeződésével – elszállították a Szovjetunióba.
A magyarországi gyűjtőtáborokból az elhurcolt katonákat és civileket embertelen körülmények között, több hetes vonatút során szállították a Szovjetunió területén lévő munkatáborokba. A szovjet munkatáborokban pedig a „fehér pokol” várta a foglyokat, akik közül a szerencsésebbek több évnyi kényszermunka után érkezhettek vissza az ismételten megcsonkított, kommunista vezetés alatt álló Magyarországra.
A 0036. számú parancs elsősorban a szovjet munkaerőt kívánta „pótolni”, ugyanakkor több magyarlakta területen az utódállamok az etnikai tisztogatás eszközeként is felhasználták, főleg véleményalkotó értelmiségieket, orvosokat, tanítókat, papokat hurcoltak el. A kárpátaljai gyűjtőtábor csak egyike volt a Magyarországon működő több tucat átmeneti gyűjtőtáboroknak, de nagyon jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar értelmiség jelenléte számottevően csökkent a térségben.
Címlapkép: Munkács, Horthy Miklós tér 1944-ben. Forrás: Fortepan 175319
