Dezső Tamás: Megbékélés nélkül a Közel-Kelet továbbra is kihívást jelent
– Mi történik most Törökországban?
– Ami Törökországot illeti, az ő szempontjukból a Közel-Kelet máshogy néz ki, mert ha jól tudom, akkor az első világháború után Kemal Atatürk nem írta alá az 1920. augusztus 10-i Sévres-i békét, csak 1923. július 23-án Lausanne-ban írtak alá egy egyezményt, de Moszulról akkor sem mondtak le. Tehát a török-szír határ török szempontból nézve nem olyan stabil.
– Akkor ide lehet visszavezetni a napjainkban zajló eseményeket is?
– A török-iraki határ szintén hasonló, és az Oszmán Török Birodalom széthullása után még évekig nagyon komoly vita volt azon, hogy Moszul – amely az Iszlám Állam „fővárosa” volt egy időben – hova tartozzon, hiszen az oszmán-török időkben Irak három vilajetből állt: az északi (kurd) terület Moszul központtal, a bagdadi központú szunnita és a déli síita vilajet Baszra központtal. De Moszul hovatartozása vitatott volt, ezért a Népszövetség kiküldte az úgynevezett Moszul Bizottságot, amelynek oszlopos tagja volt gróf Teleki Pál, korábbi és későbbi miniszterelnök is. Egy svéd diplomatával és egy belga ezredessel együtt alkották a háromfős bizottságot, majd letették azt a jelentést a Népszövetség asztalára, amelynek eredményeként a Hágai Nemzetközi Bíróság döntése alapján Moszult iraki területnek nyilvánították.
Teleki Pál ezt megelőzően elvégzett egy felmérést a moszuli vilajetben, ahol a nyolcszázezer lakóból félmillió kurd volt, százhatvanezer arab, hetvenezer keresztény, hatvanezer török és húszezer jazidi. Ezért Teleki leírta azt, hogy mivel a kurdok a népesség hetven százalékát adják, autonómiát kell kapniuk.
Ezt a Népszövetségben persze azonnal kihúzták a jelentésből, de ez volt az a pont, aminek eredményeként Moszul Irakhoz tartozott.
De a török állam költségvetésében Moszul jelképesen a mai napig benne van egy török lírával. Ezeket azért kell kiemelni, hogy lássuk, török oldalról nézve az iraki és szíriai határ nem annyira stabil, mint ahogy az a térképen jelölve van.
– Török részről gyakran halljuk, hogy ők terrorellenes harcot vívnak, többek között a PKK (Partiya Karkerên Kurdistan – Kurdisztáni Munkáspárt) ellen. Mekkora veszélyt jelent ez?
– Amikor az Iszlám Állam támadta a szíriai kurdokat, azon belül is a jazidiakat, akik a vallásuk miatt tényleg páriák voltak, akkor, ez kétség kívül igaz, hogy Törökországból PKK-s kurdok jöttek át szép számmal. A PKK egy marxista indíttatású párt, de hogy ennek mennyi jelentősége maradt ma, azt nem tudom. Viszont saját bevallása szerint harcol a törökországi kurdok függetlenségéért és kulturális szabadságáért. Itt fontos kiemelni azt, hogy a török hadsereg egy NATO-tag haderő. A PKK pedig a terrorszervezetek nemzetközi listáján – amit mindenki elismer – előkelő helyet foglal el. Így az Egyesült Államok, az EU és benne Magyarország is a PKK-t egy terrorszervezetnek tartja. Sok PKK-s ment át a szíriai kurdoknak segíteni és vannak ott most is, amit Törökország ki is használ. Azt, hogy a szíriai kurdok mennyire vannak a PKK befolyása alatt, nehéz megmondani. Nem mondanám, hogy teljesen, de Törökországnak ez arra jó, hogy egyenlőségjelet tegyen a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) mint ernyőszervezet és a kurd PKK közé, ezzel kimondva azt, hogy az SDF és a kurd népvédelmi erők között terroristák is vannak.
A török cél tehát, a harminc kilométeres ütközőzóna véleményem szerint nem valósítható meg, mert nem tudnak ilyen mélységben behatolni, hiszen a szíriai kurdok végül behívták a szíriai kormánycsapatokat, hogy biztosítsák a szíriai határt. A kurdokat korábban az amerikaiak védték. De azt, hogy az amerikai jelenlétnek Kelet-Szíriában milyen kifutása van, azt senki nem tudta megmondani. Az elején az USA és a világ nyugati része úgy gondolta, hogy az Aszad-rezsimet meg fogják buktatni, és jön majd egy új kormányzat, amellyel az amerikaiak által támogatott kurdok tudnak majd tárgyalni, és ezzel elérhetik az autonómiát.
– Ez az, ami nem sikerült.
– Két éve világossá vált, hogy Aszad elnök marad. Ehhez komoly iráni támogatás kellett, hiszen az alaviták inkább a síita iszlámhoz állnak közelebb, de az oroszok támogatása is fontos volt, akiknek komoly érdekeltségei vannak az országban. A végeredmény pedig az lett, hogy az Iszlám Állam elleni harc befejezésével az amerikai erők jelenléte és az SDF-nek nyújtott támogatása egyre gyengébb lábakon állt. Kétségtelen, hogy ott kellene maradniuk, mert az Iszlám Államot attól még, hogy legyőzték, gyorsan képes lenne újjászerveződni. De meddig maradjanak ott az amerikaiak? Tíz évig, húsz évig?
A szíriai kurdoknak egyetlen esélye van, hogy a mindenkori damaszkuszi kormánnyal egy jó kiegyezést, megállapodást kössenek.
– A tárgyalások viszont folynak ezzel kapcsolatban?
– Igen, de az USA elnöke másként gondolkodik. Donald Trumpnak volt egy olyan Twitter üzenete, hogy a Közel-Kelet népei évszázadok óta harcolnak ugyanazon törésvonalak és ellentétek mentén, ezért a rendezés esélyei kilátástalanok. Kétségkívül a síita-szunnita ellentét ugyanott tart, mint 680-ban a kerbelai csatában, ugyanazokkal a jelszavakkal, hol kisebb, hol nagyobb „lelkesedéssel” ölik egymást. Ha a helyi népek nem segítenek a megbékélésben, akkor ezek az ellentétek fennmaradnak.
Az amerikaiak feladata az lett volna, hogy mielőtt kivonulnak, megteremtik a politikai megegyezés alapját a kurdok és a damaszkuszi kormány között. Csak az USA az Aszad-kormánnyal nem volt hajlandó szóba állni, mert a nyugati kommunikációban az Aszad-kormány 2011 óta szalonképes.
A másik probléma, amiről nyíltan kell beszélni, hogy érezzük a helyzet komplexitását, az, hogy Törökországban él 3,6 millió, de lehet, hogy csak hárommillió szír menekült. A török-arab viszony sem volt felhőtlen. Elég csak arra gondolni, hogy az Oszmán Birodalom végnapjaiban Arábiai Lawrence (T. E. Lawrence) története is arról szól, hogy milyen sok ellentét állt fenn közöttük, ezért ez egy igencsak terhelt viszony. De a szíriai menekültek Törökországban is kiépítenek párhuzamos társadalmakat, saját kávéházaik és teaházaik, valamint üzleteik vannak, elkezdtek vállalkozni. A török kormány úgy gondolja, hogy ez a harminc kilométer széles övezet arra szolgálhat, hogy ott létrehoznak településeket, ahova visszatoloncolhatják ezeket az embereket, akik onnan majd továbbmennek valahova. A törökök azt mondják, hogy ők eddig negyven milliárd dollárt költöttek arra, hogy ennek a 3-3,6 millió embernek a sorsát és a politikai helyzetet rendezzék. Északkelet-Szíriában élnek keresztények is, akiket mindenki üldözött, köztük az Iszlám Állam is. Iraki Kurdisztán ekkor nem kevesebb, mint százhetvenötezer keresztény menekültet fogadott be, ami óriási segítségnek tekinthető. Erbilben van a moszuli főpapok székhelye is. Itt iskolát is építettünk. Emellett Tel-Alszkufban és Batnaya településeken is végzett újjáépítési munkálatokat a magyar állam.
A magyar érdeknek része – amellett, hogy Törökország ne nyissa meg a határait Európa felé – az is, hogy a keresztényeket ne üldözzék a térségben. Történelmi egyházakról van szó, ami a világ kulturális örökségének a részét képezi. Így ez nemcsak magyar, de nemzetközi érdek is, amennyiben a vallási sokszínűséget értékként tartjuk a világon. Nyugaton már nem annyira divatos olyan témákkal foglalkozni, hogy üldözik a keresztényeket. Az Európa Parlament legutóbbi ülésén nem is tűzte napirendre a kérdést.
A kép tehát összetett, elsősorban megbékélésre lenne szükség.
– Ez világtörténeti jelentőségű momentum is lenne a Közel-Kelet történelmében?
– Annyira összetett és szerteágazó a vallási különbségek és ellentétek rendszere – ha csak az első világháború időszakában zajló pogromokra gondolunk –, hogy ezek már a hagyomány szintjén léteznek, amelyeket nem egyszerű feloldani. Samuel P. Huntington írta: az iszlám legnagyobb baja, hogy nincs magállama, amire mindenki figyelne, ezért harcol mindenki egy ilyen vezető szerepért. Egyedül a megbékélés vezethetne el a megoldáshoz, ellenkező esetben pedig a Közel-Kelet továbbra is komoly konfliktusgócot fog jelenteni.
KB
Fotó: Máthé Zoltán (MTI)
