Békési Sándor: A sokfelekezetű keresztyénséget támadó szekularizált világban élünk

– 502 éve ment végbe a reformáció. Milyen nehézségekbe ütközik manapság a reformátorok örökségének őrzése?

– A nehézséget a korszellemben látom.
A fél évezreddel ezelőtti gondolkodás és hitvallásos élet nagyon különbözött a maitól. Gondoljunk bele: a felvilágosodás előtti korszakról beszélünk, melynek Európája alapvetően keresztyén volt a társadalom, a kultúra, a kultusz és az élet minden területén. Isten létezése és Jézus Krisztus megváltásának jelentősége nem volt kérdéses. A kérdés inkább az volt:

a létező igazságos Isten előtt hogyan üdvözülhetek?

Azóta a XVII-XVIII. századi felvilágosodás kritikai szelleme, a XIX. század racionalizmusa és liberalizmusa megkérdőjelezte nemcsak az egyháznak, hanem magának a Szentírásnak a tekintélyét is, illetve a XX. században az I. világháború botránya és a szociális forradalmak teljesen eltérítették az embereket az egyháztól és magától a vallástól is. Erre jött aztán még egy világháború, totalitárius rendszerek tömeggyilkosságai, Gulág, Auschwitz, majd Csernobil.
Ennyi, az emberi egzisztenciát veszélyeztető és megsemmisítő katasztrófa, amelyre a technikai gondolkodás és természettudományos ideológia is ránehezedett, nem beszélve a hétköznapok fogyasztói társadalmáról, no meg a média által sugárzott alantas propagandáról, szétmorzsolta a keresztyén dialógus értelmes lehetőségeit is. Ebben a légkörben a keresztyén eredetű intézmények hittartalma kiüresedett, s mára már az a száz évvel korábbi kérdés is meghaladottá vált: mi van a halál után? A kérdés csupán annyi, hogy miképpen lehet a legkevesebb veszteséggel jól kiélvezni ezt a rövid életet?

A birtoklás kérdése vált fontosabbá az élet méltósága helyett.

Ilyen korszellemben tehát nehéz a reformáció örökségének és különösen teológiai jelentőségének megőrzése.

– Van-e üzenete a mai kor embere számára a reformációnak, vagy inkább úgy tekintsünk rá, mint az egyháztörténet egy kiemelkedő, radikális változást hozó eseményére?

– Természetesen lehet történelmi, szellemtörténeti és kulturális szempontból tekinteni rá, mint az egyháztörténet több reformkísérletei között a legjelentősebbre, amelynek következménye immár különböző felekezetekre osztotta az egyházat. Másrészt lehet mának szóló üzenetként is bemutatni a reformáció jelentőségét.
Elsősorban azt szeretném kiemelni a reformátorok tanításából mának szóló üzenetként, hogy

mindenféle viszontagság, mulandóság, csalódottság közepette van, ami igazságában megmarad mindörökké, és ez Isten szava, amely a Szentírásból olvasható ki.

Az előbb említett történelemben végbement szörnyűségekhez hasonló helyzetekben vagy akár személyes tragédiákban is egyedül Isten szava vigasztal és tart meg, ad biztos életutat a jövőre nézve. A Szentírás imádsággal egybekötött mindennapos olvasásával a személyes kapcsolatba lépő Isten akaratát és kegyelmét ismerheti meg a mai ember is.
Az a reformációkori üzenet is fontos a mai kor számára, hogy

ne az ember tökéletességében bízzon, bárki is legyen az, mert az ember alapjában romlott, ahogy azt a történelme elég hathatósan bizonyítja, hanem egyedül az Isten kegyelmébe vesse bizodalmát, amely egyedül képes arra, hogy a romlott emberből megigazított ember legyen.

Az is a reformáció hozadéka, hogy nincs olyan emberi hatalom sem az egyházban, sem a világban, amely imádatot követelhet magának, mert az egyedül Krisztust, a mi Urunkat illeti meg, aki a mi szabadítónk és közbenjárónk, és akinek tulajdonai vagyunk.

– Keresztényként hogyan viszonyuljunk a reformáció felekezeteket megosztó megítéléséhez? Gondolok itt arra, hogy a katolikus és protestáns egyházak között, akár saját hívő ismerőseink körében is érzékelhető egyfajta megosztottság ebben a kérdésben.

– Én a reformáció következményeként bekövetkezett felekezeti különbözőséget nem tragédiaként értelmezem, hanem éppen

Krisztus kegyelmének azon ajándékát látom benne, amellyel egyetlen Egyházát színes formációkkal gazdagítja tagjaiban a közös test épülésére mind külső liturgiáját, életvitelét, mind belső teológiai tartalmát tekintve.

Biztos vagyok benne, hogy a reformátorok határozott fellépése nélkül nem gyűlt volna egybe a Tridenti Zsinat a maga jelentős reformjaival, nem beszélve a II. Vatikáni Zsinatról a 20. században. Ugyanakkor a római katolikus egyház szerzetesrendjeinek életvitele bizony éppúgy hatással van a mai protestáns felekezetek tagjainak lelkiségére, mint a római katolikus egyház hiteles életű, tudós teológusainak társadalmi-kulturális tanításai is.

A dogmatikai különbségek is kevesek ahhoz képest, amennyi közös tartalom van hitvallásainkban.

A legnagyobb különbség az egyház intézményének felépítésében érhető tetten. De a mi közös Urunk, Krisztus teste értelmében az Egyház személy, nem csak intézmény, s mint személy a római katolikus és protestáns felekezetek esetében is ugyanannak az Egyháznak feje. A református egyház is katolikus, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy nem római, hanem genfi szempontból, de egyház-voltának egyetemessége szintén ugyanaz.

Nem a szégyenteljes vallásháború korában élünk, hanem a sokfelekezetű keresztyénséget támadó szekularizált világban.

Ezért nem szabad eltekinteni attól, hogy a felekezeteink közötti egymást sértő gőg, gyűlölet, félelem és irigység a sugalmazó ördög műve, illetve a szétdobáló szolgálatába szegődött embereké. Mi sem bizonyítja ezt, minthogy Krisztus személye és szeretete teljesen más, hiszen ő a teremtéstől fogva kiválasztotta és az örök életre megtartja az övéit úgy, hogy közben a golgotai kereszten meghalt mindnyájunkért.

Kiemelt kép forrása: unsplash.com