Mindenki mosolyogjon egy kicsit többet, mint tegnap – mondja az Anna-bál szépe

–  Nem csak megnyerted az Anna-bált, hanem a történetét is kutatod. Hogyan találtál a témára?
– Az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz alapszakán végeztem, történelem minorral. Szakdolgozatomban egy olyan témát szerettem volna feldolgozni, amiben helyet kap a hagyomány konstrukció, illetve annak van egy jelenkori megnyilvánulása, melyet empirikusan kutatni lehet. Ezért döntöttem úgy, hogy az Anna-bál történetéről írom a szakdolgozatomat. Fontosnak tartottam, hogy történeti, levéltári kutatásokat is tudjak végezni, ellátogattam a helytörténeti gyűjteménybe, valamint interjúkat is készítettem az Anna-bálok egykori győzteseivel, az egykori báli rendezőség tagjaival. 

A szüleim tudták, hogy mennyit foglalkoztam ezzel a szakdolgozati témámmal, valamint azt is, hogy titokban mindig vágytam arra, hogy egyszer eljussak a füredi Anna-bálra, így a születésnapi ajándékom egy belépő volt.

– Mit éreztél, amikor megnyerted a versenyt?
– Azzal, hogy egyáltalán ott lehettem, és személyesen megtapasztalhattam a báli hangulatot, már önmagában teljesült egy régi vágyam. Nem az volt a célom, hogy dobogóra állhassak az este végén. Felemelő élmény volt eljutni a Balatonfüredi Anna-bálba, tudni azt, hogy a 19. századi írók, nagy jelentőségű kulturális személyiségek lépdeltek ugyanazokon a lépcsőkön, amiken én lépdelhettem. Szeretem a múltat, így mindez számomra sokat jelentett. Ezzel a történelmi hevülettel érkeztem a bálra, így végigmosolyogtam és -beszélgettem az estét, a bál szépe cím pedig valósággal megkoronázta az eseményt. Megtisztelő és örömteli volt átvenni a báli hagyomány „ékét”, az aranyalmát, valamint a felajánlott ékszert és a herendi vázát. Büszkeséggel töltött el, hogy a családomból elsőként eljuthattam a legendás Anna-bálra, és hogy beírhattam magam a bál szépeinek sorába. Különösen szép emlék marad számomra a hintózás, hiszen megmutatta, milyen sokat jelent ez a tradíció helyben is.

– Mi változott az életedben?
–  Elsőre hirtelen azt mondanám, semmi. Jobban belegondolva ez azonban nem igaz, hiszen nem mehetek el szó nélkül amellett a mérhetetlen szeretet mellett, amelyet a szülővárosomtól, Kisvárdától, az itt élőktől, rokonságtól és ismerőseimtől, barátaimtól kaptam. Amikor hazaértem Balatonfüredről, a médiának köszönhetően már mindenki tudta a hírt. Nem tudom elmondani, mennyire jó érzés volt megtapasztalni, hogy büszkék rám az otthoniak, s hogy még most is – hónapokkal a cím elnyerése után – szeretettel gratulálnak az utcán nekem is és a szüleimnek is. Az újságokban, televízióban való szereplés után is változott a véleményem egyes dolgokról. Egyedül édesapám kísért el, s mikor megérkeztünk Füredre, a bál közönségéből senkit nem ismertünk. A ruhám egy csodás, ugyanakkor szolid alkalmi ruha volt, a smink is visszafogott volt, a hajamat is én sütöttem be. Nincs két éve, hogy fotómodellként is próbálok érvényesülni, s ebben sokat segített a bál, mert azóta a szépségiparból voltak megkereséseim. A modellkedésbe csak belecsöppentem, volt lehetőségem kisebb-nagyobb fotózásokon részt venni. Nagy öröm volt, amikor egy-egy rólam készült fényképfelvételt nemzetközi fotóversenyeken is viszontláthattam. Mindig nagy élmény, mikor egy fotózás alkalmával új arcomat ismerhetem meg.

– A képeiden látható lány mennyire vagy te?
– Azt mondják a fotósok, hogy az arcom kifejező, sokféle karaktert tud hozni. Élvezem azt, amikor több smink van rajtam, mert érdekes szembesülni a „plusz évekkel”. Ekkor már egy egészen más kisugárzású nő áll velem szemben, jó tudni, hogy tudok ilyen is lenni.

A képek mindig egy más embert mutatnak, nem azt a rózsaszín pólós, farmer gatyós lányt, aki a hétköznapokban vagyok. Viszont jó látni, hogy mi lehetek, hogy a sminkesek és a fotósok mivé tudnak átvarázsolni.

Ugyanakkor mindig megpróbálom megtartani önmagamat, a kisugárzásomat. Gátlásos vagyok, pillanatok alatt észreveszem magamon, ha kilépek a biztonságos komfortzónából.

– Milyen úton folytatod az életed?
– Jelenleg az ELTE Kulturális örökségek mesterszak végzős hallgatója vagyok. Szeretnék egy tudományos és képességeimhez mérten egy újabb alapos szakdolgozatot letenni az asztalra. Nagyon nagy álmom a későbbiekben egy bölcsészdoktori is. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy művészetekkel is foglalkozhatok, ugyanis az egyetemi tanulmányaim mellett esténként egy szakképző iskolában festő szakon is tanulok. A képzőművészet mellett gyermekkorom óta zongorázok, azóta is járok zenetanárhoz, és folyamatosan képzem magam.

– Hogy látod, ez a szorgalom és a sokszínűség mennyire jellemző a mai fiatalokra?
– A személyiségem alapja a nyitottság, hiszem, hogy az embernek pozitívan kell tekintenie a körülötte lévő világra. A környezetemben nyilvánvalóan vannak olyan fiatalok, akik sokat dolgoznak magukon, másokért, céljaikért. Úgy gondolom, hogy sokan vagyunk úgy, hogy nagyobbat, többet, jobbat szeretnénk elérni az életben. Egyesek úgy gondolják, hogy a zenével, a képzőművészettel csak az idejüket pazarolják, én azonban úgy hiszem, ezek igenis fontos dolgok. A művészet nekem ahhoz kell, hogy a környezetemben lévő káoszban rendet tudjak tenni, hogy egy kicsit megszelídítsem a hétköznapok egyhangúságát. Számomra nagyon fontos a művészet által elérhető belső harmónia, a festés és a zene számomra sok örömet okoz. Nem tartom magam különlegesnek, viszont végtelenül hálás vagyok azokért a dolgokért, amit ajándékba kaptam. Úgy érzem, hogy mindenkinek foglalkoznia kell azokkal az adottságaival, amit kapott. Fiataloknak, időseknek azon kell dolgozniuk, hogy az adottságaikat, tehetségüket kamatoztathassák, mert ha mindenki egy kicsit jobban végzi el a munkáját, ha mindenki egy kicsit többet mosolyog, mint tegnap, akkor minden nap egy kicsit szebb lehet.

– Hogy érzed, mit jelent a haza, a nemzet a fiatalok számára? 
– Erre a kérdésre nem tudok összegző válaszolni adni, csak azt tudom megfogalmazni, hogy nekem mit jelent. Szeretem, hogy tartozom valahová, itt éltem az eddigi  életem, itt folytatom a tanulmányaimat, és itt vannak a szeretteim. Ha az élet úgy hozná, hogy lehetőségem lenne valahol máshol szerencsét próbálni, talán élnék vele, de akkor sem tudnék, s nem is szeretnék végleg elszakadni az otthonomtól, Magyarországtól.