Magyar színészek a forradalomban

1956. október 23-án sokan a művészek közül sem maradhattak a színház négy falán belül, szívük kivitte őket is az utcára. Színészek, költők, zenészek és színházigazgatók is csatlakoztak a néphez. A zeneszerzők közül Kodály Zoltán volt az, aki levélben kérte szovjet kollégáit, hogy használják fel kapcsolataikat a szovjet kormánynál és segítsenek elérni a magyaroknak, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak hazánkból. Volt, aki a színészsztrájkkal lázadt, és jó páran szavalásukkal tettek hozzá a forradalomhoz.

Nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy nyíltan belevessék magukat az októberi megmozdulásokba, tudva, hogy ha elbukják, komoly megtorlásra számíthatnak – ami sok esetben be is következett.

 

Sinkovits Imre sokáig csak a gyárban léphetett fel – mint munkás

Sinkovits Imre ikonikus alakjává vált a forradalomnak, mikor a Nemzeti Színház színészeként október 23-án a Petőfi téren, majd a Parlamentnél elszavalta a Nemzeti dalt tízezer ember előtt. Nemzetközi hírneve miatt a kommunista hatalom nem vetette börtönbe a forradalom leverése után, de mindent elkövettek, hogy ellehetetlenítsék a szakmájában.

Megbánásra akarták rákényszeríteni, ezért csakis kisebb szerepeket játszhatott el, de hiába: nem volt hajlandó a nyilvános megbánásra. Ennek következtében már a kisebb szerepeket is megvonták tőle, eltiltották a színháztól és csak gyári munkásként a Műanyag és Textil Kisipari Szövetkezetben dolgozhatott az elkövetkezendő években. Régi játszóhelyére, a Nemzeti Színházba öt évig nem léphetett, ezalatt Budapest külvárosába, a József Attila színházba kényszerült.

„Valójában a legfőbb bűn az volt, hogy én életemben nem tudtam kimondani magam véleményeként ezt a szót, hogy ellenforradalom. Én ezt népfölkelésnek tartom. A huzavona körülöttem elég sokáig tartott, de minekutána feleségem s két gyermekem volt, és őket is sújtotta a büntetés, fizetésünk felére leszállítva, mellékkeresettől eltiltva, én meg úgy gondoltam, hogy talán mégse lopni kéne ahhoz, hogy az embernek pénze legyen, elmentem dolgozni más szakmába. Műanyag szakmába, gyermekjátékokat készítettem. Ezt meg tüntetésnek minősítették, afféle ellenállásnak, és ennek egyenes következménye volt, hogy tovább tartott a büntetés. Ugyanakkor hála legyen azoknak, akik ezért engem csupán megróttak, nem küldtek börtönbe, bitó alá, mint Földes Gábor barátomat, évfolyamtársamat s kollégámat, akit Győrben végeztek ki” – így emlékezett a forradalom időszakáról még 1988-ban a Nemzet Színésze.

 

Darvas Iván színészből lett segédmunkás

Darvas Iván, aki akkor a Madách Színház művésze volt, október 30-án a Budapesti Országos Börtönbe ment, hogy kiszabadítsa bátyját, akit tíz évre ítéltek kémkedés és hazaárulás vádjával. A Legfőbb Ügyészség forradalmi bizottságától kapott megbízólevelet, hogy szabadítsa ki a Rákosi-rendszerben elítélt politikai foglyokat.

Darvas elvégezte a rá bízott feladatot, és 140 rabnak állított ki szabadulólevelet. Hiába verték le a forradalmat, és tudta, hogy eléri őt is a retorzió, nem hagyta el a hazáját. Bízott abban, hogy hírneve miatt nem éri komoly bántódás. 1957-ben májusban tartóztatták le, a vádak: a forradalomban való részvétel, bűnözők kiszabadítása és a sztrájkoló színházak újraindításának akadályozása. Két évet töltött börtönben, és a szabadulását követő években is csak segédmunkásként alkalmazták. Csak 1963-ban térhetett vissza a színpadra, a Miskolci színházban játszhatott újra.

 

Bessenyei a Nemzeti Színház rabja lett

Bessenyei Ferenc a forradalom kitörésének napján a Bem-szobornál szavalta el a Szózatot. Ezt sem hagyhatta a vezetés szó nélkül, így amikor Bessenyei a Nemzeti Színház új bizottságának egyik tagja lett, jóformán bezárták a színházba. Sehol máshol nem vállalhatott munkát két éven át, csak a Nemzetiben, és ott is kizárólag minimális fizetésért.

Az ott keresett 4000 forintos fizetése mellé nem kereshetett semmit. Csak 1959-ben állhatott ismét kamera elé, a Dúvad című filmben, Fábri Zoltán rendezőnek köszönhetően.

 

Földes Gábor az életét áldozta a hazáért

Földes Gábor a győri Kisfaludy Színház főrendezőjeként részt vett a helyi Petőfi Kör meglapításában október 23-án, és két napra rá az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnökségi tagjává választották. A színház falain belül a Bánk Bán színre vitelével nyíltan lázadt a rendszer ellen ’56 decemberében, és a megyei börtönnél is gyakran közbeavatkozott az összecsapásoknál, ezzel sok ember életét megmentve. Többször is letartóztatták, de 1957-ben gyilkosságra való felbujtás vádjával halálra is ítélték.

„Véremmé vált, hogy életet alakító művész vagyok. Politizálni kell az életben is. Nehéz szerepemet, ha a feloldás, ha a tragikus finálé fejezi is be, teljesen nyugodtan, az igazság fölényével fogom végig játszani” – idézte meg saját végzetét. 1958. január 15-én hajtották végre a halálos ítéletet.

A fent említett színészek mellett még nagyon sok művésztársuk vállalt aktív szerepet a 12 forradalmi nap alatt. Gyakran szavaltak kórházakban, laktanyákban és gyárakban is, és beszéltek a forradalomról, lelkesítették a magyar népet. Egy forradalmi lap november 3-i cikke szerint egyes színészek külön előadással nyilvánították ki köszönetüket a szabadságharcban megsérült hősöknek.