Légtüneménytan – Steve Reich és a repetitív zene
Az amerikai zeneszerzőt a minimálzene első mestereként tartják számon, aki szinte hónapra pontosan egy évben született épp ebben a stílusban alkotó neves kortársaival: Terry Rileyvel, La Monte Young-gal, Arvo Pärt-tal és Philip Glass-szal. 
Steve Reich a korai éveiben zeneszerzést és ütőhangszeres zenét tanult, majd hamarosan az általa megalkotott repetitív alkotói módszerrel írt darabjaival aratott jelentős sikereket. E zenei stílusban írt kompozíciók a dallamstruktúrák ismétlődésén, repetícióján, valamint a ritmikai fáziseltolások újító elvén alapultak. Reich zenedarabjai újfajta befogadói magatartásra késztették azokat hallgatókat, akik ezidáig európai melódián és harmónián „nevelkedtek”. Zenéje végsőkig egyszerűsített eszközökkel igyekezett ráhangolni hallgatóit valamiféle ritmikus hullámzásra.
Zeneszerzőként hátat fordított az előtte lévő bevett kompozíciós gyakorlatnak, miközben törzsi népek szertartásszerű szokásait idézte fel azáltal, hogy a hangsúlyt teljességgel a ritmusra és annak variációira helyezte. Mindeközben szinte teljességgel kiiktatta az előadói egyéniséget, precíz alkalmazottakká fokozta le a muzsikusokat, a művek előadásmódja könyörtelenül megkövetelte a metronómszerű pontosságot és alkalmazkodást.
Különös és izgalmas életmű az övé és kortársaié. Amit megjelenít az általuk írt zene, az mindenképpen egy hamisítatlan XX. századi életérzés, amolyan egyensúlyát vesztett élet, s az arra választ adó művészi reakció, a Koyaanisqatsi, amelyet majd e mai légtüneménytani kalandozásunk legvégén mutatunk be.
A GVSU New Music Ensemble játssza Steve Reich azóta már klasszikus művét, a Taps zenét (Clapping Music).
Steve Reich Hat marimba című darabját a Mcgill Egyetem végzős hallgatói adják elő.
Az alábbi felvételen egy portlandi ütős együttes nyolc dobon mutatja be Steve Reich Drumming című művét.
Reich Zongorafázis című két-két zongorára és előadóra írt zeneművének az az érdekessége, hogy a zongoristák rengetegszer megismétlik ugyanazt a tucatnyi taktust, amit aztán az előadás során az egyikük fokozatosan felgyorsulva játszik le. A zenei „történések” mintáit két vonal meghúzásával jeleníti meg az alábbi videó létrehozója, így mintegy követhetővé téve a zongoristák játékát. 2004-ben ugyanezen darab bravúros, egyszemélyes előadására vállalkozott az akkor még csak 21 esztendős Rob Kovacs nevű zongorista. Elképesztő, amit e felvételen művel!
A Zene fadarabokra című 1973-ban született művet az LSO Ütősegyüttes adja elő.
Az alábbi zene persze máshogy szép, mint egy Bach-korál, de azért mégis nehéz lenne nem annak hallani Reich Nagoya marimbáját.
És végül íme, még öt Reich-kortárstól egy-egy mű, ezek közül az első: Terry Riley 1964-ben írt In C című darabja. E darab azon elsőként írt repetitív minimalista zeneművek egyike, amelynek a hagyományos értelemben véve nincs is kottája, egy oldalnyi kottatöredékből és két oldalnyi szöveges instrukcióból áll. A konkrét megszólaltatás a kottatöredékek rögtönzött döntéseken alapuló előadásán múlik, a „kész” mű létrejötte így teljesen a véletlen műve lesz. Hallgatása során a szerencséseknek megszűnhet az időérzék, hipnotikus lehet a hatása azokra, akik pár percnyi lebegés után mégis csak „be merik engedni” magukat a zene hullámzásába.
Az észt Arvo Pärt Tükör a tükörben című csellóra és zongorára írt kompozíciója a végtelenbe nyíló csöndes szépségével mintha ellentmondana az eddigi „lélektelennek” tűnő zenei világnak. Ez valószínűleg nem lehet a véletlen műve, hiszen Arvo Pärt a mai egyházi zeneszerzés egyik legkiemelkedőbb alakja. A gregoriánok inspirálta, minimalista stílusban alkotott művek közül, egy maga fejlesztette komponálási technikával emelkedik ki.
La Monte Young – Composition 1960 #7 című darab az, amelyben tán semmi sem történik, és ami mégis, az valahogy érdekes.
Philip Glass – The Secret Agent Ending című darabja vizuális aláfestéssel.
Számos kortárs műben, zömében filmekben szólaltak már meg repetitív zenék, amelyek egyike, a Philip Glass által írt, Koyaanisqatsi című volt. Az 1982-es, lebilincselő látványvilágú, narrációt teljességgel nélkülöző vizuális költemény szótlanságáról akkoriban így beszélt a film rendezője: „Nem a nyelv szeretetének hiánya az oka, hogy e filmben nincsenek szavak. Ez azért van, mert álláspontom szerint a nyelv lealacsonyodott állapotban van. Már nem képes leírni a világot, amelyben élünk.”
Koyaanisqatsi a hopi indiánok nyelvében az egyensúlyát vesztett életet jelenti. Az alábbi képsorok alatti zeneműben e szó ismétlődik folyamatos, repetitív végtelenségben.
