„Jelen lenni a gyerekeink számára” – Példaképünk, Süveges Gergő
– Milyen családból származik? Voltak példaképei a családon belül?
– A szüleimnek hálás lehetek azért, hogy nagyon sokat foglalkoztak velem: rengeteg mesét olvastak már kiskoromtól, sok időt töltöttünk közös beszélgetésekkel. Azt, hogy elkezdtem a magyar irodalom felé indulni, nekik köszönhetem.
Ezen kívül engem kiskorom óta vittek a szüleim templomba, rendszeresen jártam hittanórákra is. Viszont mindenkinek a saját hitéért önmagának kell megküzdenie. Hiszen Istennek csak gyermekei vannak, unokái nincsenek. Vagyis a hitet nem tudjuk egy az egyben átadni a gyerekeinknek. Alapot, értékeket tudunk mutatni, de a döntést a saját életükről később nekik kell meghozniuk. A szüleimtől jó alapokat kaptam. A személyes hit felé a fordulópontot az jelentette, amikor kamaszkoromban egy katolikus közösségbe kerültem a Szent Imre Plébánián. Tizennégy éves voltam, a közösség megragadott.
Egy kamasznak különösen fontos, hogy tartozzon valahová és az, hogy én 14 éves koromban éppen egy katolikus közösséghez tartozhattam, döntő jelentőségű volt, meghatározta életemet. Hiszen ettől kezdve – életállapotomnak megfelelően – mindig tagja voltam valamelyik keresztény közösségnek. Gimnazistaként a plébániai csoporthoz tartoztam, egyetemistaként egy szolgáló közösségnek voltam tagja, amely bérmálkozók számára szervezett lelkigyakorlatokat. Házasként ma már Margittal, a feleségemmel együtt családos-házas csoportokba tartozunk, és ez alapvetően meghatározza életünket. Hiszen megtartó közösségben tudjuk megélni a hitünket, és erősíteni az istenkapcsolatunkat. Emellett a házasságunkban is hatalmas erőt ad a családos közösség.
Talán ezért is döntöttünk úgy néhány évvel ezelőtt, hogy keresztény közösségnek, gyülekezeteknek, plébániáknak szeretnénk segíteni egészségesebbé, jobban működővé válni. Missziónkkal, a Természetes Közösségfejlődés eszközrendszerével már több mint ötven szervezettel dolgoztunk együtt. 
– Mi vonzotta az újságíráshoz?
– Általános iskolai magyartanárom küldött el az első prózamondó versenyre, mert úgy gondolta, hogy nekem ott van keresnivalóm. Ezzel el is indította a lavinát. Onnantól kezdve jártam a hasonló versenyekre, később diákszínjátszó körben, ifjúsági színházakban is megfordultam. Ezeknek a tapasztalatoknak döntő szerepe volt abban, hogy később a bölcsészkarra mentem. Fontos szerepet játszott ezekben a döntésekben gimnáziumi magyartanárom, Jékely Adrienne vagy Vasbányai Ferenc, illetve a József Attila Gimnázium Latinovits Zoltán Diákszínpadának vezetője, Lukácsi Huba.
Igazából nem készültem újságírónak. Annyit éreztem, hogy közelebb állnak hozzám a humán területek. Az ELTE magyar nyelv és irodalom, magyar mint idegen nyelv szakán, illetve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakán végeztem. Az egyetemi évek során, a bölcsészkaron egy évfolyamtársam hívott el a Duna TV-be, mert éppen szükség volt egy férfi műsorvezetőre vallási műsorokban. Így kezdődött. Jött egy lehetőség, ami nekem nagyon megtetszett, és ott is ragadtam.
– Keresztény újságíróként mit tart a legfontosabb feladatnak, és milyen nehézségeket lát e téren?
– Gondolkodom, vajon érdemes-e különbséget tenni újságíró és keresztény újságíró között. Ha az alapvető erkölcsi kötelességek és feladatok felől közelítek, akkor nem látok különbséget.
Sokat idézzük Deák Ferenc mondatát: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”. Ez a dolgunk, ha újságírónak gondoljuk magunkat. Persze nem könnyű. De senki nem is ígérte, hogy az lesz. Egy rendkívül szubjektív világban objektivitásra törekedni, és azt számon kérni: ez ám a kihívás! De annyit azért mindenki meg tudna tenni, hogy legalább körüljárja az adott témát, és megpróbálja a különböző nézeteket, véleményeket figyelembe venni, ütköztetni és felmutatni. Hiszem, hogy újságíróként a legfontosabb feladatom az, hogy információval lássak el másokat, akik aztán képesek meghozni a saját, jól megfontolt döntéseiket. Már akiben erre igény mutatkozik, természetesen. Az én dolgom nem az, hogy véleményeket sugalljak, hanem, hogy gondolkodásra késztessek.
Nagyon szeretem George Orwell mondatát: „Lehetünk tárgyilagosabbak az átlagnál, ámde csak komoly erkölcsi erőfeszítések árán”. Tárgyilagosnak lenni azt jelenti: tisztességesnek lenni. Ez pedig erkölcsi kötelességem.
Kitől mástól lehetne mindezt számon kérni, ha nem egy magát újságírónak mondó embertől? Ebben a tekintetben tehát nem látok eltérést újságíró és keresztény újságíró között. Az, hogy nekem mindezekhez természetfeletti mércém van, inkább csak megerősít, ugyanakkor sűrű önvizsgálatra is indít.
– Négygyerekes családapa, férj és emellett sikeres újságíró, író. Hogyan tud minden fronton helytállni anélkül, hogy egyik-másik feladat csorbát ne szenvedjen?
– Sehogy. Természetesen csorbát szenved – hol ez, hol az. Ezzel, azt hiszem, muszáj megbékélni. Arra törekszem, hogy mindannak, ami igazán fontos, legyenek dedikált alkalmai. Van fix napunk, amikor a Feleségemmel tudunk békésen időt együtt tölteni. Vannak családi estéink, amikor mindenki otthon van, és hatosban tudunk találkozni. Vannak családi napjaink, amikor hatosban szervezünk programot. És vannak olyan estéink, amelyeket a barátainkkal töltünk. Védjük ezeket az előre megbeszélt órákat, mert ha nem tennénk, egy pillanat alatt elsodorna bennünket a tömérdek tennivaló. Azt tapasztaljuk, hogy nemigen megy másképp: ami nincs bent a naptárban, az nincs.
A másik oldalról pedig: kellett hozzá néhány évtized, de ma már tudok nemet is mondani. Attól, hogy nem vállalok el mindent, még nem fognak kevésbé szeretni. Ezt sokkal nehezebb megélni, mint elméletben kimondani.
– Apaként mi a legfontosabb érték, amit szeretne a gyermekeinek átadni?
– Négy gyermekünk közül a legidősebb 16, a legfiatalabb 11 éves. Viszonylag sűrűn születtek, öt és fél év alatt négyen. Ma a kamaszkor különböző állomásait élik elénk, és nagyon jó ezt látni.
Margittal arra próbáltunk és próbálunk folyamatosan figyelni, hogy jelen legyünk a gyerekeink számára. Legyenek olyan idők, amikor csak rájuk figyelünk. Sokat beszélgetünk velük, sokat kérdezzük őket, kíváncsiak vagyunk rájuk, és őszintén érdekel, hogy mit gondolnak a világról.
Talán a legfontosabb, amit szeretnénk átadni a gyermekeinknek, hogy használják az eszüket. Reflektáljanak saját magukra, az adott helyzetre, és mérlegeljék, az erkölcsi érzékük mit súg az adott pillanatban.
Nocsak, most látom, ez hasonlít az újságírói törekvésemhez…
A gyerekeink egyre inkább meghozzák a saját döntéseiket – ez így van jól. Nagy kérdés, hogy képesek voltunk-e jól „megtalpalni” őket. Pillanatokon belül kiderül.
