„A hagyományra való hivatkozást számos módon ki lehet kezdeni, a hagyományelvűséget sok mindennel szokás támadni: minden hagyományt kitaláltak egyszer; hogy a hagyomány változik; rengeteg hagyomány van a Földön, ahány civilizáció, kultúra, nép, régió, annyiféle, és nyilvánvalóan nem lehet mindegyik ugyanannyira érvényes etikai szempontból, hiszen ez önellentmondás volna; végül pedig a hagyomány elnyom, tekintélyelvű, nem hagyja kibontakozni az egyént, és nem racionális.”

Vegyük csak az első ellenvetést, miszerint „a hagyomány úgyis változik”, vagyis – így az ellenvetést megfogalmazók – gyakorlatilag mindent hagyománynak kellene tekintenünk, ami (pár évtizede, éve, esetleg ebben a pillanatban) van. Ha azonban így áll a dolog – ha tehát valóban „minden hagyomány” –,

akkor a hagyomány fogalmának az ég világon semmi értelme nincsen.

Csakhogy Joseph Pieper, a kiváló (bár sajnos hazánkban csak kevéssé ismert) tomista-platonista (!) német filozófus szemléletében a (filozófiai) hagyomány épp hogy a lényegi változ(hat)atlansága révén önmaga, és mint ilyen – „nem véleménycsere és nem párbeszéd”; „a hagyomány (tradíció) örökösének hallgatnia kell a továbbadott traditumra, tehát a hagyomány tartalmára, és teljes egészében el kell fogadnia, amihez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy értenie kell, az miért fontos. Nem egyenlőek párbeszéde zajlik a hagyomány továbbadásakor; a helyzetet sokkal jobban leírja a tanár és hallgatóinak viszonya”.

Ezzel együtt kis mértékben ugyan, de

hirdetés

a hagyomány mégis változik – és ettől még (a) hagyomány marad.

Hogy miként történik/történhet meg ez a változás, azt meglehetősen nehéz, sőt csaknem lehetetlen megmondani, Szilvay azonban úgy véli, hogy például a néprajz segítségével legalábbis némileg megvilágítható, hogyan „lehet elkülöníteni a hagyományon belüli legitim változást és változókat

a hagyományon kívüli, esetleg azt lezáró, elpusztító változásoktól”.

A néprajz ugyanis „apró részleteiben is vizsgálta már a változás és állandóság viszonyát a néphagyomány vonatkozásában”.

„A hagyományos táncok az évszázadok folyamán számos hatást szívtak fel, építettek be, és változtak maguk is, az emberek a vásárokról magukkal vitték a más vidékek lakóitól tanult nótákat, s otthon a maguk képére formálták. A népdalok, népmesék, táncok esetében a sok hatás közül némelyiket a közösség ösztönös érzéke beépítette a sajátjába, más hatásokat pedig kilökött magából, mint szervet be nem fogadó test” – ez tehát az organikus, a hagyományt mintegy őrizve alakító hatás. – A rádió és az egyéb tömegkommunikációs eszközök azonban olyan mennyiségű külső hatást zúdítottak a helyi közösségekre (és kultúrájukra), aminek következtében azok „megroppantak”, és „maguk alá temették őket a külső hatások”… Ez pedig már – természetesen – messze nem a hagyomány szerves változása, alakulása: „a hagyomány »tulajdonosainak« is egyértelmű, hogy itt a hagyomány változása helyett sokkal inkább az eltűnéséről és felváltásáról beszélünk. A régit felváltja egy új, elhagyják a hagyományt, és más szokásokat vesznek fel helyette”.

„A hagyomány tehát körülhatárolható változás – s egyben állandóság, változatlanság is.”

Szilvay végül a hagyomány restaurálhatóságának kérdésére is kitér. Vajon lehetséges-e a már csak töredékeikben élő hagyományokat feltámasztani? Nem súlyos ellentmondás ez? Hiszen a hagyomány – mint láttuk – épp a (lényegében) csorbítatlan átadás révén az, ami – elsőre ránézésre lehetetlennek tűnik az átadásban bekövetkezett szakadások újra-összekötése – kívülről és utólag. Ha azonban „a hagyománynak nem pusztán az átadás folyamata a része,

hanem ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb a tartalma, amit továbbadunk,

akkor az eltűnőben lévő vagy már eltűnt, de még ismert hagyományt jó eséllyel helyre lehet állítani”.

*

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el: Változás, állandóság és restauráció: hogyan működik a hagyomány?
Kép: mandiner.hu