Boldog XI. Incére, a nyugati kereszténység védelmezőjére emlékezünk
A Comóból származó Odescalchi Benedek nagyon gyors és sikerekben gazdag egyházi pályát futott be. Kezdetben katonatiszt akart lenni, Nápolyban jogi doktorátust szerzett, majd elhatározta, hogy pap lesz. Mindössze harmincnégy esztendősen, 1645-ben bíboros lett. Közismert volt példás élete: tisztasága, egyszerűsége, fáradhatatlan jótékonysága. A harmincéves háború utolsó éveiben Ferrarában volt pápai követ. Miközben a mindenféle nemzetiségű csapatok átvonultak a velencei köztársaság területén, és sanyargatták az egyébként is éhező népet, Benedek ,,a szegények atyja” nevet vívta ki magának. XIV. Lajos királlyal és udvarával szemben mindvégig a pápa oldalán állt, amit a király nem felejtett el. 1670-ben ugyanis, amikor a pápaválasztáson Odescalchi kapta a legtöbb szavazatot, vétót jelentett be, és megakadályozta megválasztását. Hat évvel később, amikor ismét konklávét tartottak, a választás újra Odescalchira esett. Két hónapig tartottak a tárgyalások, amíg XIV. Lajos hozzájárult a koronázáshoz. XI. Ince ilyen körülmények között foglalta el Szent Péter székét. 
Védte az Egyház szabadságát a király önkényével és az állam mindenhatóságával szemben. Kitért minden diplomáciai fogás elől, és csak egyetlen felség, Isten előtt hajolt meg. Vallotta: „A lelki élet abban áll, hogy elhagyva mindent, Istenre hagyatkozik az ember, mellőzve a bűnbánatot, a szentek tiszteletét, az imádságot; még a kísértésekkel sem kell törődni.” A pápa ilyen kérdésekben nem volt elnéző a híres római lelkivezetővel, de még a pápai szenátus tagjával sem: a spanyol Molinát bebörtönöztette, Petrucci bíborosnak pedig vissza kellett vonnia tanítását.
Legnagyobb összecsapása a francia királlyal, XIV. Lajossal volt. A harc nem az Egyház hatalmi vagy területi követelései, hanem szabadsága körül folyt. Amikor két francia püspök – akiket a király elmozdított hivatalukból, mert nem ismerték el beavatkozási jogát – Rómába fellebbezett, Ince úgy látta, lépnie kell, hogy megakadályozza Franciaország fokozatos elszakadását Rómától. Három hivatalos levelet küldött a királynak, amelyekre a király válasza az volt, hogy összehívta a francia papságot, s a gyűlésen megfogalmazták az úgynevezett Gallikán Artikulusokat, amelyekben rögzítették a francia egyház függetlenségét a pápával szemben. Kinyilvánították, hogy a király világi dolgokban teljesen független az egyházi hatalomtól, s a pápának sincs joga a király letételére. Amikor a francia küldöttek egyre követelőzőbben léptek fel Rómában, a pápa kiközösítéssel válaszolt, s közölte a királlyal, hogy rá is vonatkozik az egyházi büntetés. XIV. Lajos végülis engedett, de csak két évvel Ince halála után.
Ha a pápa feltétel nélkül engedett volna a királynak, s főként támogatta volna I. Lipót császár elleni támadásait, talán megnyerhette volna a Napkirály segítségét saját törekvéséhez. A pápa életének nagy célja ugyanis, melyért halála pillanatáig küzdött, az volt, hogy megszabadítsa a török veszedelemtől a Nyugatot. Ince megválasztásával majdnem egyidőben új nagyvezír került az oszmán haderők élére, Kara Musztafa, akinek terveiről szörnyűségeket regéltek. Meg akarta hódítani Pozsonyt, Bécset, Prágát, és Németországon keresztül el akarta érni a Rajnát, hogy leszámoljon XIV. Lajossal, hogy majdan Itáliába vonulva legyőzze Rómát, és szultáni istállóvá alakítsa a Szent Péter bazilikát. 1683 tavaszán mintegy 160.000 fős török sereg indult el, hogy Thököly csapatai segítségével megdöntse a Habsburgok birodalmát, s utána diadalmas hadjáratokat folytasson nyugat és dél felé.
A pápa tudott erről a veszedelemről. Többéves tárgyalással sikerült I. Lipót és Sobieski János lengyel király között létrehoznia a szövetséget, amelyhez később Velence és Itália is csatlakozott. Franciaországtól azonban csak szép szavakat és a tervei meghiúsítására irányuló titkos aknamunkát kapott. Közben a pápa fáradságot nem ismerve dolgozott a keresztény erők összefogásáért, és minden módon próbálta megteremteni a hadviselés anyagi feltételeit.
XI. Ince pápa személyes odaadása, amelyet a papság általános lelkesedése kísért, az egész világot fölrázó intelmek s a szüntelen imádság végül nem maradt eredménytelen. A török sereg július 12-én elérte, és ostrom alá vette Bécset. A császár, a lengyel király és a birodalmi rendek, valamint a királyi Magyarország egyesült serege, amely a Bécs melletti Kahlenbergen táborozott, két hónap múlva felszabadította a várost. A törökök menekültek, és körülbelül tízezer embert veszítettek.
A győzelem alkalmából veretett éremre a pápa ezt íratta: „A te jobbod, Uram, lesújtott az ellenségre”. Örök időkre elrendelte, hogy hálaünnepként szeptember 12-én Mária nevét ünnepeljék a keresztények a Nyugat megszabadulása emlékére. Néhány ütközet erejéig a törökök próbáltak ellenállni, de a győztes hadjárat folytatódott, s egymás után szabadult föl Esztergom, Buda, Nándorfehérvár (Belgrád). A pápa keresztes hadjárata a törökök ellen így teljes sikert aratott.
Ince pápa 1689. augusztus 12-én halt meg. A 18. század végén indították el boldoggá avatási eljárását, amelyet a franciák tiltakozása miatt félbe kellett szakítani, így a beatificatóra csak 1956. október 7-én kerülhetett sor.
Fottás: archiv.katolikus.hu
