Miről mesélnek az erdélyi temetők?
Kedves Erdélybe látogatók! Javaslom, hogy jártukban-keltükben egyéb nevezetességek mellett látogassanak el egy-egy temetőbe is. A temetői kultúra érdekes részleteket mutat meg a környék lakóinak civilizációjából, amit időben is hitelesen követhetővé tesz, kivéve, ha olyan agresszív és barbár beavatkozások történnek, mint nemrég az Úz völgyében. Érdemes megfigyelni a növényeket, a fákat, a sírok-sírboltok stílusát és feliratait, amivel az utódoknak, vagy éppen az örökkévalóságnak szándékoznak üzenni. Nemrég vásároltam egy kitűnő könyvet e tárgyban Péterfy Lászlótól, aki a dokumentálás fáradságos és hálátlan munkáját vette magára. Marosszék régi sírköveiről ír, hiszen már ezeket sem hagyják a temetőkben nyugodni, nemhogy a testeket.
A XVIII. század előtt a falusi magyarok a sírjeleket általában fából készítették („fejfa”), a gazdagabbak és a templomokban temetkezők kőből. Később a falusi temetőkben is megjelent a kő, mára már kizárólagosan ezek uralják a sírkertek arculatát, melyekben egy-egy kopjafa sivatagi virágként hat.
A sírfeliratok is nagyon sok mindent elmondanak, ám most mégis a neveket említem, ezt láttam nemrég az egyik Maros-menti református temetőben:
A síremlék esztétikájára nem térek ki, fel sem tűnt volna a sok hasonló között. A rajta lévő nevek miatt azonban megálltam, elmerengtem. Valószínűleg apa-fia sírját látjuk. Elképzeltem egy lehetséges történetet. A katolikus talján (olasz) ősök valamikor bevándoroltak Erdélybe, akár kőfaragókként, vagy egyéb hiánymesterséget űző családként, ott a vallási sokszínűséggel és toleranciával találkozva, egy idő után szívükben és formálisan is áttértek a településen általános református hitre, majd elmagyarosodtak, vállalva velünk a vallási, majd nemzeti közösséget. Csakhogy jött Trianon, az első fejszecsapás, a magyar közösség meggyengült. Aztán a II. világháború, a kommunizmus, a szászok otthagytak bennünket, majd masszívan elkezdtünk mi, magyarok is kivándorolni. És ebben a családban is megtörtént az identitáscsere, ahogy látható, a fiú már románul írta a nevét…
Sok helyen tapasztalom ezt a folyamatot, ahol vegyes nációjú környezetben élünk. A népzenészek között a leghíresebb példa a magyarpalatkai Kodobáké, akik közül a középgeneráció már nem tud magyarul, de még református, a fiatalokat pedig már ortodoxnak keresztelték. És Fodor Sándor „Neti” is, a híres kalotaszegi prímás, aki a legszebb, még Ázsiából hozott dallamokat játszotta nekünk, mikor megismertem, román osztályba íratta a fiát és románul beszéltek vele otthon is, cigányul meg se tanította. Manapság Erdélyben a cigányok között is sokan szégyellik anyanyelvüket, és térnek rá az asszimilációs útra. Meggyőződésem viszont, hogy ezzel sok lelki terhet is magukra vesznek, belül mindig összetörik valami azokban, akik nem vállalják őseik identitását.
Vajon mi játszódhatott le például a sírfeliraton nem szereplő anya lelkében?
Kelemen László
