„A pap ne politizáljon!!” (Kivéve, ha baloldali)
– Politizálhat egy pap?
– Politizálhat, persze, ez teljesen egyértelmű. Ő is állampolgár, szavazati joggal. Rá is ugyanúgy vonatkozik a szólásszabadság joga. Hogy mikor és milyen jelleggel szerencsés vagy szerencsétlen megszólalnia, az más kérdés. Általában a baloldal árgus szemekkel figyeli, mikor politizál egy pap a szószéken, aztán diadalmasan lecsap rá. Ez történt az EP-választások napján is a pasaréti ferencesekkel kapcsolatban. Aztán kiderült, hogy a pap nem beszélt a saját pártpreferenciáiról, csak arról, hogy egy keresztény embernek illik az elveivel leginkább összhangban lévő pártra szavaznia. Én nem nagyon látom, ebben mi a meglepő vagy felháborító –, ha nem így szavazna egy hívő, akkor meglehetősen tudathasadásos állapotba kerülne. A szocialisták a szocialista pártra, a balos zöldek a kívül zöld, belül vörös dinnyepártokra szavaznak. Mondhatnám, nincs itt semmi látnivaló. Csak ugye a szekuláris baloldal utálja, ha az egyház politizál – kivéve persze, ha Ferenc pápa felszólal a bevándorlók meg e klímavédelem mellett, esetleg a multikkal szemben.
Emlékszem, egyszer TGM lamentált azon, hogy az egyház miért nem határolódik el a Jobbiktól – no akkor most kell politizálnia az egyháznak, vagy nem?
A gyakorlatban pontosan elég, ha az egyház és az állam szétválasztása szervezeti különválasztást jelent, ettől még igenis jó, ha a két szféra együttműködik. A híveknek pedig ugyanolyan joguk van világlátásukat képviselni a demokratikus közéletben, mint bárki másnak. Ha tehát szerintük a vallás közügy, akkor a vallás közügy. Ez teljesen demokratikus. Richard Weaver híres könyvcímével élve: az eszméknek következményeik vannak, tehát a keresztény elveket igenis képviselni kell a közéletben, és amennyire lehet, átültetni a gyakorlatba. Persze az ember tökéletlenségével és azzal, hogy a konkoly a búza közé keveredik, a keresztény politikusoknak is számolniuk kell Szent Ágoston nyomán.
– Az embernek olyan érzése van, hogy a baloldaliak kedvelt felszólítása, hogy ti. „Egy pap ne politizáljon!”, valójában azt jelenti: ne szólaljon meg a pap semmilyen, az embereket igazán elevenen érdeklő kérdésben. Inkább vonuljon szépen vissza, és foglalkozzon a lelkecskékkel… (Amely tevékenység alatt sokszor valami totálisan ártalmatlan, „békés” semmittevést értenek.)
– Valóban; illetve olyankor mégis ujjongani szoktak, amikor egy-egy pap nekik tetsző módon politizál. Ha James Martin jezsuita felszólal az LMBTQ-mozgalom mellett, az üdvözlendő. Ha viszont a pápa felszólal a melegházasság ellen, akkor ne szóljon bele a világ dolgaiba. Meglehetős következetlenség.
– Gyakran megemlíted, hogy bár Istennek nyilvánvalóan mindenhez köze van, a politika szférája mégiscsak rendelkezik bizonyos autonómiával, avagy „méltósággal”. Beszélnél erről kicsit bővebben?
– A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című lelkipásztori konstitúciója az egyház szerepéről a mai világban elismeri „a földi dolgok jogos autonómiáját”, hiszen „épp a teremtés tényéből következik, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje”. Hozzáteszi viszont: a mulandó dolgok autonómiája nem azt jelenti, „hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük”.
A politikának saját módszertana van, ha tetszik, a rá bízott sajátos feladatoknak megfelelően.
Azt azonban nem gondolom, hogy a politika mentes lehetne a moráltól, és csak a hatalom megszerzése és megtartása lenne a célja, ilyen szempontból maximum viszonylagos autonómiát lehet tulajdonítani neki. A hatalomnak is célja van ugyanis, a hatalmon levésen túl: a közjó szolgálata.
De minden ellentmondást, minden nehézséget nem lehet feloldani, a politika mindig erősen siker- és hatalomorientált lesz. Szóval ez ügyben mérsékelt realista vagyok, de óvnék a kemény realisták cinizmusától.
– Az iszlám Egy-fogalma viszont olyan erős, hogy gyakorlatilag lehetetlenné teszi még a különböző életterületek relatív autonómiáját is: Allah kivétel nélkül minden életterület korlátlan ura. Elsőre úgy tűnik, ezzel az óriási, közvetlenül megnyilvánuló energiával a kereszténység képtelen felvenni a versenyt. Ugyanakkor lehetséges, hogy a sokszor „populistának” bélyegzett európai jobboldali erők pont ezt felismerve beszélnek újabban olyan hangsúlyosan „keresztény kultúráról” és annak védelméről, illetve e védelem rendkívüli fontosságáról; ha az egyház(ak) és konkrét, hivatalos tanításaik nem is, egy kereszténységgel így-úgy átitatott (a rendszeres hittől persze számtalan ponton és meglehetősen élesen elkülönülő), keresztény alapú kultúra mégiscsak képes lehet hatékony védelmet biztosítani az iszlám radikális törekvéseivel szemben…
– Nem hiszem, hogy itt intellektuális verseny lenne, amiben a hívekért folyik a harc, bár tény és való, hogy jó pár olyan emberről tudok, aki áttért az iszlámra, mert annak kemény kiállása attraktívabb volt a számára.
A mostanában divatos hippi kereszténységnek, miszerint elég, ha szereted az Istent és ő is szeret téged, ez a veszélye. A vallásszociológia szerint a konzervatívabb felekezetek mindig sikeresebbek voltak a hívek megtartásában.
A kereszténység a két kard-elmélet óta kettéválasztja a világi és a vallási területet – de a vallásinak adta az elsőséget, szóval ez eredetileg szervezeti különválasztás volt. Úgyszintén megszületett az egyházi jog és a világi jog kettéválasztása. Azonban az mégis tudathasadásos állapotot eredményezne, ha az életünk különböző területein teljesen más elveket érvényesítenénk, mondván, most keresztények vagyunk, most üzletemberek, most politikusok… A kereszténységben viszont, valóban, mintha ezzel együtt is nagyobb autonómiája lenne a különféle területeknek – ennek köszönhető a szekularizáció is. A iszlám európai térhódítása ugyanakkor, ha megtörténik, szerintem inkább demográfiai kérdés lesz, nem intellektuális vagy teológiai. 
– A Kármel magazinnak korábban adott interjúdban megemlíted, hogy az Államokban olykor még a liturgikus kérdések is politikaivá válnak. Ami eléggé meredeken hangzik. Hogy kell ezt elképzelni?
– Egyszerűen úgy, hogy Amerikában egybeesnek a politikai és egyházi törésvonalak. Nálunk a katolikus egyház nagyjából egységesen egy „II. János Pálos” állapotban van: a zsinat utáni újítások megtörténtek, de a hívek többsége dogmatikailag viszonylag régimódi, politikai szinten pedig a teológiailag szabadelvűbbek is bőven jobboldaliak. Nem találsz nagy hitbéli véleménykülönbséget a gitáros misére járók és az orgonás misére járók közt. Itthon még a lazább rendek, papok is régimódiak lennének nyugati szemmel nézve.
Ez részint annak köszönhető, hogy nálunk a gitáros mise a kommunista rendszerrel való szembenállást is jelképezte, ráadásul egyesítette annak két mumusát: a szakadék szélén álló kapitalista világból érkező „dekadens” beatzenét, illetve a reakciós feudális egyházat. Ezek Nyugaton szemben álltak egymással, itthon viszont a rendszerrel szemben lehetett őket egyesíteni.
Így nálunk a liturgikus viták ritkán csapnak át egyházon belüli konzervatív-progresszív vitába. Amerikában viszont az egyház szociális érzékenységét hangsúlyozó hívek egyben teológiailag és társadalmilag is liberálisok, valamint liturgikusan is. A konzervatív hívek pedig épp ellenkezőleg. Így az egymásra tevődő egyházi és politikai törésvonalak egy nagy szakadékot képeznek sok kicsi árkocska helyett. Ez leképeződik abban az elképzelésben is, miszerint „XVI. Benedek pápa tiszteletbeli republikánus”, Ferenc pedig „tiszteletbeli demokrata” – ami egy-két markáns állásfoglalásuk vonatkozásában ugyan érthető, de a nagy egészt tekintve mégiscsak erőltetett nonszensz.
– Min dolgozol jelenleg? Készülsz új könyvvel?
– Több könyv is készül, például egy amerikai történelemmel kapcsolatos monográfia. Illetve mostanában fikciós szövegek írásával is szórakoztatom magam… Meglátjuk, melyikből mi lesz.
