Egy Volgán gördült ki az utolsó szovjet katona Magyarországról
A szovjet csapatok először a II. világháború során, 1944-ben érkeztek Magyarországra – ezt követően egészen 1991-ig nem hagyták el az országot. Bár a hivatalos megfogalmazás szerint csupán „ideiglenes” megszállásról volt szó, a gyakorlatban a katonák eleve hosszú időre rendezkedtek be.
Jelenlétük megakadályozott minden olyan kezdeményezést, amely az 1944-ben megszűnt nemzeti szuverenitást restaurálhatta volna – 1956-ban ez forradalom vérbe fojtásához vezetett.
Az ’56-os forradalom után nem sokkal, 1957 május 27-én egy törvényerejű rendelet által a pártállam jogilag is biztosította, hogy a szovjet katonák hazánkban maradhassanak; ez lett később az a jogi kiindulópont, amelyről a csapatkivonási tárgyalások indultak.
A magyarországi szovjet csapatkivonások a ’80-as évek végén kezdődtek el, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Szovjetunió elvesztette a hidegháborút az Egyesült Államokkal szemben. A szovjet katonák távozásának egyik első állomása az volt, amikor Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára 1988. december 7-én bejelentette az ENSZ-ben, hogy a Szovjetunió 1991-ig 50 ezer katonát von ki a keleti blokk országaiból.
1989 elején – Gorbacsov fenti bejelentését alapul véve – a magyar kormány már tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok teljes kivonásáról is. 1989. március 2-3-án Németh Miklós miniszterelnök és Gorbacsov Moszkvában már titkos megegyezést is kötöttek erről (ez az alku lett a később, 1990 március 10-én aláírt egyezmény kiindulópontja is).
1989. április 25. és május 28. között – az előző évi bejelentésnek megfelelően – elhagyta Magyarországot a veszprémi 13. harckocsizó gárda-hadosztály, amely mintegy 10 400 katonából, 300 harckocsiból, 150 páncélozott harcjárműből állt, valamint Debrecenből és Sárbogárdból is kivonták az ott állomásozó szovjet katonákat.
A teljes csapatkivonásról szóló egyezményt már a rendszerváltást követően, 1990. március 10-én írta alá Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter. A végrehajtás határidejét az egyezmény 1991. június 30-ban jelölte meg.
A megállapodás után két nappal, 1990. március 12-én újabb szovjet alakulatok indultak haza Hajmáskérről.
A Magyarországon állomásozó szovjet katonák hazaszállítása gyors ütemben, az előírt tervek szerint zajlott. Olyannyira igaz ez, hogy az 1990. március 10-i megállapodásban előírtakhoz képest 11 nappal korábban sikerült végrehajtani a csapatok kivonását.
Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 13-án tett búcsúlátogatást Antall József magyar miniszterelnöknél és Göncz Árpád köztársasági elnöknél. A miniszterelnök ekkor így értékelte az eseményeket:
„A szovjet csapatok magyarországi kivonulása egyben a szovjet hadsereg erkölcsi megújhodását is jelenti. Az esemény, amellyel hazánk függetlenné válik, a Szovjetunió számára óriási presztízsnyereséget hoz a világpolitikában”.
https://www.youtube.com/watch?v=7t8roAa2tBg
A személyi állomány és a hadieszközök kivonása június 16-án gyakorlatilag befejeződött, ezt követően már csak Silov altábornagy maradt az országban.
Három nappal később, 1991. június 19-én Silov altábornagy – utolsó szovjet katonaként – hagyta el az országot. Helyi idő szerint 14:50 perckor ért a záhonyi határállomásra. Itt elbúcsúzott Annus Antal altábornagytól, a Honvédelmi Minisztérium államtitkárától, majd egy Volga gépkocsival áthajtott a Záhonyt Csap településsel összekötő közúti Tisza-hídon. Távozásával a magyar történelem egy sötét korszaka zárult le.
Az Országgyűlés 2001. május 8-án – a 2001. évi XVII. törvény által – június 19-ét Magyarország szabadságának visszaszerzése alkalmából nemzeti emléknappá nyilvánította.
Kiemelt kép: hu.wikipedia.org/Miroslav Luzetsky
