Feloldódhat-e a jobb és a baloldal a liberális olvasztótégelyben?

A Kommentár főszerkesztője, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója arra a kérdésre keresi a választ, hogy el lehet-e tüntetni a jobb és a baloldal közötti különbségeket, vagy azok sokkal mélyebben gyökereznek annál, minthogy felszámolhatók legyenek. A szerző több olyan példát is említ, amikor a két pólus – többnyire a liberalizmust segítségül hívva – merítkezett egymásból. Ilyen volt véleménye szerint, amikor Tony Blair a brit munkáspárt üdvöskéjeként a Thatcher-i programot fejlesztette tovább, majd ugyanezt tette David Cameron is Blair intézkedéseivel.

A szerző a Blair féle, jobboldaltól ellopott ígéreteken nyugvó liberális szociáldemokrácia megvalósulását látja a clintoni Egyesült Államokban, a schröderi Németországban és néhány évig a gyurcsányi Magyarországon is.

És tegyük hozzá, a két oldal közötti különbségek eltűnését látjuk az európai nagykoalíciós kormányok működésekor, vagy az Európai Parlamentben is, ahol eddig a szavak szintjén jobboldali Néppárt és a szintén szavak szintjén baloldali szociáldemokraták alkuja alakította az erőviszonyokat. A két oldal közeledésének és a köztük lévő liberális hídnak egy még markánsabb megnyilvánulása lesz az, ha valóban az európai liberális frakció, az ALDE segítségét veszik igénybe a nagyobb döntések megszavazásakor.

Békés Márton szerint ugyanakkor a jobb és a bal közötti különbség a jelenleginél sokkal mélyebben gyökerezik és éppen ezért nem is feloldható. A szerző erre példákat is hoz. Egyike ezeknek Molnár Tamás ókatolikus-konzervatív szerző, aki úgy véli, hogy a baloldal célkitűzése a forradalomban összpontosul, történetfilozófiai kiindulópontja szerint pedig a múlt folyamatosan eltörlődik az állandó haladás következtében, amelynek végcélja az ember teljes autonómiájának kivívása. Ezzel szemben a jobboldal kedvelt állapota a rend, a hierarchikus gondolat, a csendes reform. Molnár Tamás így összegez:

Tradicionalisták és progresszívek, maradók és haladók, konzervatívok és modernizálók örök ellentéte ez.

Ugyanakkor nemcsak jobboldali, hanem baloldali gondolkodók szerint is áttörhetetlen a két oldal közötti fal. A szerző Molnár Tamás kortársát, Norberto Bobbio olasz baloldali politológust idézi, aki szerint a bal és a jobboldal az egyenlőség – egyenlőtlenség, valamint a szabadság – tekintély ellentétpárokkal írható le leginkább. Bobbionak fontos gondolata az is, hogy

a két oldal között elhelyezkedő és egyensúlyozó centrumot egy eleve vesztes pozíciónak tekinti.

Békés Márton jóval korábbi példákat is hoz a jobb és a baloldal közötti alapvető különbségek érzékeltetésére. Hobbes és Kant felfogását állítja szembe egymással. Előbbi ugyanis alapvetően konfliktusosnak tartotta az emberi természetet, éppen ezért szerinte ahhoz, hogy egy társadalom létezhessen és működni tudjon, állami hatalomra és erőszakmonopóliumokra van szükség. Hobbes nem is gondolt arra, hogy valaha kialakulhat a világbéke. Ellentétben Kanttal, aki ezt tartotta az egyetlen opciónak, és ezt úgy érte volna el, hogy az egyén szintje fölött egy világkormány áll. Békés szerint a kettejük közti felfogásbeli különbség olyan, mint a jobb és a baloldal között meglévő szakadék.

A szerző az említetteken kívül további példákat is hoz a jobb és a baloldal kibékíthetetlenségére. Ezekből pedig azt a következtetést vonja le, hogy az emberek alapvető szociális és kulturális igénye az, hogy a két oldal közötti különbség fennmaradjon és a politikában is kifejezésre jusson. Éppen ezért az utóbbi időszakban megjelenő, populistának bélyegzett bal és jobboldali pártok a társadalom alapvető igényét elégítik ki. 

Azt már mi tesszük hozzá, hogy ha ez így van, akkor csak idő kérdése, hogy a jelenleg még létező és, bár egyre rozsdásabban, de még működő, komoly pénzügyi és hatalmi érdekeken nyugvó, mesterségesen kialakított liberálbal – liberáljobb konstrukció összeomoljon és átadja a helyét az emberi gondolatok között évszázadok óta létező, valós törésvonalaknak.

Békés Márton: Honnan jön a jobb, merre megy a bal? Kommentár, 2019/2. p. 43-51.