„Emészt a buzgalom az Úrért” – kármelita nővérek gondolatai 2. rész
A szerzetességről
A szerzetesség jel, amennyiben hordozza Isten jelenlétét, tanúskodik az Istennek az emberekhez lehajló szeretetéről. Ennek külső megjelenési formája maga a szerzetesi ruha (habitus). A szerzetes a világban él, mégis – Isten a világból „kiemelve” lefoglalja önmagának. A szerzetesi lét egyszerűen a világban megélt radikális keresztény, „evangéliumi élet”, ahogy Baszileosz mondja.
A jel mindig valamire mutat, valamit hirdet, valamire felhívja a figyelmet. Jel lehet az életünk azáltal, hogy bár nem választottuk egymást, a legkülönbözőbb életkörülmények kapcsán jöttünk össze, különböző életkorral és szokásokkal, mégis évtizedekig képesek vagyunk együtt élni szeretetben, nap mint nap, ugyanazon keretek között.
Ez csoda. Isten csodája. Mert csak Isten szeretete, Krisztusért vállalt szeretetünk hordozza azt az erőt, mely összecsiszol minket, hogy életünk végén a mennyei Jeruzsálem templomának egyik ékköve lehessünk. De csak együtt, egymást formálva alkothatunk egy egészet.
A monasztikus életet nem mindig érti a világ, mert a szerzetesi életformát is a hasznosság alapján ítéli meg, ahogy magát az embert sem önmagában, a létében tartja értékesnek, hanem azt kérdezi: mit tud felmutatni, mit tesz?
De egy ágyhoz kötött beteg, egy súlyosan értelmi és/vagy mozgásában korlátozott ember talán nem értékes? Ők hordozzák csak igazán a világ fájdalmait! Ők igazi Krisztus áldozatok, akikre tekintve megláthatjuk Jézus értünk vállalt áldozatát, az emberrel való teljes önazonosság vállalását.
„Mivel foglalkozunk itt a kolostorban?”
Az egyszerű válasz: küzdünk Isten szeretetéért, harcolunk önmagunkkal, hogy az evangéliumi tanácsokat megtartva jobbá lehessen a világ. Ha jól és a jóról gondolkodom, ha szeretem a mellettem élő nővéremet a hiányosságaival együtt, ha naponként hetvenhétszer megbocsátom a bosszúságokat, amiket okoz, ha elfogadom a saját hiányaimat, küzdök a bűneim ellen, akkor Isten a szeretetét rajtam keresztül kiárasztja a világra. Kevesebb lesz a bűn, valaki Istentől a kísértéseiben erőt kap és az életet választja.
A monasztikus élet olyan, mint egy búvópatak, mely rejtetten, a mélyben folytonosan csörgedezve táplálja a földet. Látható a zöld fű, az erdő, a virágzó rét. Mindezeket Isten „esője” felülről öntözi, a föld az életet adó vizet magába szívja, majd összegyűlik kis erecskékben, mely szárazság idején táplálékul szolgál a föld növényeinek.
Csak Isten által tudunk mások lelkének javára szolgálni.
A „habitus” nemcsak a ruhánkra utal, hanem stabilitást, Istenben megmaradást is jelent. A monasztikus élet egyik alapja a helyhez kötöttség, melyet Szent Teréz a kis létszámú, klauzúrával megpecsételt közösségek megalapításával visszaállított az eredeti Kármel Regula szerint. Minden nap ugyanaz az időbeosztásunk ritmusa, mindig ugyanazokat az arcokat látjuk magunk előtt. Ehhez az élethez már Isten különleges meghívása szükséges, mert emberileg némelykor inkább kilépnénk bizonyos élethelyzetekből, vagy legalább feloldanánk valamivel a bennünk felgyülemlő feszültségeket. De itt nem kerülhetem ki a nővéremet, nem mehetek ki a városba, hogy kirakatokat nézzek, nem utazhatok el pihenni, nem pótolhatom a hiányaimat tévézéssel, rádiózással, nem ehetek azt, amit szeretnék és akkor, amikor szeretném.
*
(A fényképeket Farkasfalvy Judit készítette)
