A realitás szövetsége – a szélsőliberalizmus vége
A háború utáni sokk
Európa az 1914 és 1945 közötti 31 évének egyharmadát töltötte háborúban. És bár ezeket az utókor világ-háborúnak nevezi, a költségek, a pusztítás és az emberáldozatok nagy része Európához köthető. A kontinens akkora sokkot élt át, amely kiváltotta vezetőiből azt a természetes reakciót, amely az addig ellenséges, vagy legalábbis egymásra gyanakodva néző országok fokozatos közeledéséhez, majd együttműködéséhez vezetett. Természetesen mindez az ideológiák szintjén is megjelent: a békepártiságot fokozatosan felváltotta az úgynevezett ’68-as generáció. Ezzel pedig a liberalizmus, a dogmatikus gondolkodás és a valóság között meglévő halovány cérnaszál is egyre vékonyodott, majd elszakadt.
A szélsőség kora
És kialakult az a kor, amelyet nem túlzás szélsőliberálisnak nevezni. Mert igen, mondjuk ki, nemcsak a bal és a jobboldalnak, hanem a liberalizmusnak is van szélsősége. És Európa jelenleg éppen ennek a szélsőliberalizmusnak a foglya.
A 30-as évek után most ismét egy extremitás vált természetessé, amely nemcsak, hogy teljes nihilbe fullasztotta a kontinenst, hanem saját maga állított korlátokat a sokak által hőn áhított nagyhatalmi státusz megszerzése elé.
Mert láttunk már olyan nagyhatalmat, amely a saját érdekei elé helyezi az emberi jogokat? Láttunk már olyan nagyhatalmat, amely nem védi meg a határait? Láttunk már olyan nagyhatalmat, amely nem képes fenntartani önmagát és még csak kísérletet sem tesz erre? Pekingtől Moszkván át Washingtonig minden, a világ ügyeibe beleszólni kívánó fővárosban alapvető prioritások ezek – hol erősebb, hol gyengébb „marketing tevékenység” mellett.
A békeidők vége – a realitás kezdete
A 70-es évektől kezdődő töretlen gazdasági fellendülés tehát kényelmessé és vakká tette a nyugat-európaiakat. Sajnos nemcsak a politikusaikat, hanem teljes társadalmakat is. Ebből a szempontból a keleti blokk majdnem 50 évnyi kommunista sanyarúsága egy dologra talán jó volt: kevésbé veszett el a realitásérzék és a túlélési ösztön, bár a mindenáron Nyugatra törtetés ezt is elhomályosította valamelyest. A fennálló gazdasági rendnek és az egyre elvakultabban extremizálódó liberalizmusnak aztán először a 2008-as gazdasági válság adott kijózanító pofont. Akkor vált először világossá, hogy a valóságtól elszakadt mechanizmusok és válaszok nem működnek. Aztán a bajt csak tetézte az Unión belül egyre mélyülő kelet-nyugati és észak-déli megosztottság, valamint a bénultságában az EU-ra szakadó migrációs válság. Az elmúlt években ezeknek köszönhetően végleg bebizonyosodott, hogy a szélsőliberaizmus kora a végéhez közeledik.
A saját dogmáik rabjává vált vezetők helyett olyan cselekvőképes politikusok emelkedtek fel, akik tudnak és mernek döntéseket hozni.
Orbán Viktor, Matteo Salvini, Heinz-Christian Strache, Jaroslaw Kaczynski, Geert Wilders és még folytathatnánk a sort. Közülük néhányan még ellenzékben, de egyre többen már kormányon harcolnak az igazukért, az európaiak igazáért, a problémákra adott józan válaszokért.
A pragmatizmus felemelkedése
Az utóbbi hetekben, hónapokban pedig még egy fontos dolog történt: az Európa megújításáért, a régi reflexek lebontásáért küzdő politikusok elkezdték egymás társaságát, egymás szövetségét keresni. És a nagyhatalmakhoz hasonlóan elkezdtek pragmatikus alapon politizálni: megvédik határaikat, érvényesítik érdekeiket a világkereskedelemben, korrekt viszonyra törekszenek az Európa számára geopolitikai szempontból mindig is fontos Oroszországgal.
Fontos ugyanakkor tisztázni, hogy a pragmatizmus nem elvtelenséget jelent.
Mert miért is teszik mindezt? Hogy megvédjék és újra naggyá tegyék azt, amire mindnyájan büszkék lehetünk: a keresztény Európát! Azt a természetes közeget, amelyben az európaiak többsége kimondva, vagy kimondatlanul, de jól érzi magát.
A szélsőliberalizmus tehát a végét járja, és jó hír, hogy van alternatíva. A történelem nem ért véget, a jövő pedig elkezdődött.
