Szemükben a fáradtság, lelkükben a reménység

Olyanok, mint az angolnák, amelyek csak a Sargasso tengerben tudnak szaporodni. Állítólag. Ebben kicsit hitetlen Tamás vagyok, mióta a Balatonban napi szinten lehet fiatal angolnákat fogni, amelyek a fenti megállapítás szerint ott nem szaporodnak, ugyanakkor ismét csak állítólag, nem telepítenek már évtizedek óta a tóba a tájidegen, káros angolnákat, mert hétpofára zabálják az őshonos halak ikráit, fiókáit.

Szóval elindulnak az emberek haza, keresik az elveszett ünnepeiket. Az érzést, hogy otthon vannak, hogy összegyűl a család ismét, mint régen, noha már semmi sem olyan, mint valaha. Maguk sem azok már, akik gyerekkorukban átélték azt a semmihez nem hasonlítható érzést, hogy van otthonuk, hazájuk, családjuk. Már jó ideje idegenben élnek, jó esetben küldik haza a megtakarított pénzecskéjüket, amit a nyugatiak sokszor meglehetősen ordas kizsákmányolása dacára is össze tudtak kuporgatni. Otthon nagy házakat építenek belőle, idegen, oda nem illő módi szerint, amelyekbe többnyire senki sem lakik, csak az otthagyott szülőföld üres-szoba illata lengi be.

Otthon hagyott gyerekük, gyerekeik pedig a nagyszülők gyenge kezében nőnek fel, pedig a nagyszülők már nem arra valók, hogy határokat szabjanak, neveljenek, hanem hogy babusgassanak, kényeztessenek. S mikor ünnepkor megtérnek az elhagyott szülőföldhöz, csak az ürességet érzik, hiszen éppen ők hiányoznak onnan. Ezt látják a gyermekei szemében is, akik idegenül néznek rájuk, nem közelednek, hiszen néhány nap múlva úgyis otthagyják, magára. Ha meg netán a gyerek is kint él velük, neki már nem hazája az a föld. Idegenként hordja körbe tekintetét, nem is érti, a szüleinek miért is olyan fontos ez a hely. Minden évben keresi az okokat, amivel kibújhatna a hosszú utazás, meg az idegen rokonok erőszakos vendéglátása alól.  

A szászoknál, ahol a teljes család véglegesen kitelepült, még rosszabb a helyzet. A gazdátlan ház az enyészeté, hiába kapták vissza a „demokráciában”, a betelepült Kárpátokon túliak pedig úgy néznek rájuk, mint a rossz lelkiismeretükre, és nagyon remélik, nyugdíjasként sem térnek vissza, hogy a kialakult új rendet megbolygassák.

Mégis, ez a névtelen nemzetnyi ember minden évben kétszer nekiindul, megtöltve és eldugítva Európa útjait. Aztán ha vége az ünnepnek, mélyet sóhajtva visszaülnek a kocsiba, szemükben a fáradtság, lelkükben a következő megérkezés reménysége.

Egyes népek úgy tartják: ahhoz,hogy üdvözülj, a szülőföldeden kell legyél eltemetve. Az álmaid mindenképpen ott vannak…

Kelemen László