„Szűz Virág Szent Anya”
„Szűz virág” – van-e ilyen? S ha igen, hol lehet látni, a kora gyermekkor mely kertjében lehet találkozni vele?
Aligha van a világnak, különösen is a természetnek – erdőnek, mezőnek – olyan pontja, amely a szívvel bensőségesen érintkezve ne telítődhetne bizonyos rejtélyes „sugalmazásokkal”. Akad, aki egy szemre jelentéktelen kis felhő vagy egy fenséges szakadék láttán valósággal megdermed, és lénye szinte minden mozdulatlanságát be kell vetnie, hogy egyáltalán megtarthassa… azt a valamit, azt a különös fényű „többet”, amelyet, íme, egészen váratlanul juttattak neki. Az ilyen ember aztán úgy áll földbe gyökerezett lábbal, mintha legalábbis angyalt látott volna… Máskor meg, mondjuk egy magányos tisztás derengésében időzve úgy érzi, valamiféle előcsarnokba került – de hogy minek az előcsarnokába, s hogy pontosan mit is enged sejteni az a mély nyugalom, ami ilyenkor harmatozik rá… arról fogalma sincsen.
Talán nagy és komoly ajándékok ezek – mégis világosan érezzük, hogy bizony egyikük sem az igazi „Szűz Virág”. Hozzá képest ezek nem lehetnek többek halódó visszhangnál, ócska tükörcserépnél. Megtalálhatjuk Őt egyáltalán?
Az Úr Jézus egy helyen így szól tanítványaihoz: „Nézzétek a mezők liliomait!” – És ugyan mi másért kérné ezt, ha nem azért, hogy saját pillantásával találkoztasson minket? Ama átható-szabadító pillantással, amely a Teremtés fennállása óta egyedül benne jelent meg itt a Földön… Ha tehát valaki, akkor Ő egészen biztosan ismerte, látta a minden liliomnál fehérebb „Szűz Virágot”. Sőt egyenesen úgy kellett lennie, hogy ez a virág csak Neki nyíljon, egyes egyedül Ő éltesse és gondozza. A láthatatlanul ragyogó, észrevétlenül illatozó Szűz Virág – Mária!
Valóban, ki láthatta őt teljes valójában a Magasságbeli Istenen kívül? Kinek a szeme szennyezte be, ki érintette meg? Kinek a kertjében élt, ha nem az Egyetlen kertjében? Ő az!
Máriát nem ismerte – mi több, némileg félreismerte Názáret, meg az utca is, ahol élt; nem ismerte saját családja sem, még ha annyit biztosan láttak is, hiszen volt szemük, hogy kedves, előzékeny és alázatos teremtés. Jegyese, József sem tudhatott róla semmi többet annál, mint ami feltétlenül szükséges volt – sőt, maguk az angyalok és főangyalok is vaksin pislogva kérdezgették egymástól: „Ki az, aki felbukkan amott, mint a hajnal pírja?” Mária mindeközben élt csendesen, szerényen, végtelen alázatosságban, és nem volt semmi, amiben ne Istent szemlélte, amin keresztül ne Hozzá emelkedett volna. De nem ám valami tüntető tökéletességgel, vagy mintha bármilyen értelemben is vak lett volna bármire! Ellenkezőleg: számára volt csak igazán falevél a falevél, ház a ház, házimunka a házimunka – Isten az Isten.
Jézus végül a kereszt alatt mutatta meg, s adta nekünk ezt a leírhatatlan szépségű Szűz Virágot – amikor már „minden beteljesedett”; úgy hagyta ránk itt a Földön, mint saját irgalmas pillantását – szirmait egykor az Ő legelső csepp vére tette hófehérré. Aki a Szűz Virágra néz, Jézussal lát; aki e Virág felé indul, arra rámosolyog az Igazság – s azért a szerető Isten, ha kell, tűvé teszi a mindenséget.
