A segítséget vigyük oda, ahol szükséges, s ne a bajt hozzuk Európába

– Többször járt már Afrikában, miért volt ez a látogatás különleges?

– Afrikába magyar politikusként menni mindig egy új felfedezés. Újabb és újabb lehetőségeket látunk az együttműködésre, a segítségnyújtásra. Egy posztkommunista, részben segélyezett államból egy segélyező, együttműködni akaró országgá váltunk, és nekünk adatik meg a lehetőség, hogy segítsünk az embereknek. Ez egy jó és felelősségteljes helyzet. A felfedezés tehát ilyen értelemben újszerű.

A látogatásnak van előzménye, Sajgó Szabolcs jezsuita és Böjte Csaba ferences szerzetesekkel háromszor jártunk a Közel-Keleten, Szíriában, Irakban és Egyiptomban. A közös „vándorlásunknak” ez újabb állomása volt. Nagy örömünkre csatlakozott hozzánk Azbej Tristan államtitkár – a Miniszterelnökség Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program Megvalósításáért Felelős Államtitkárságának vezetője –, és együtt dolgozhattunk ezen nagyon nehéz terepen. Az utazásnak külön aktualitást adott, hogy a magyar kormány Hardi Richárd Kongóban dolgozó szemorvos munkájához és egy klinika építéséhez 320 millió forintos támogatást nyújtott és ennek az ünnepélyes aláírására és alapkő letételére is sor került.

Kinshasán keresztül jutottunk el Mbuji Mayiba, Hardi Richárdhoz, 8 millió ember egyetlen szemsebészéhez. Magyarország 1 millió dollárral támogatja Richárd testvér szemészeti klinikájának kibővítését, az állandó műtéti részleg felépítését, valamint a mobil műtéti kapacitás kibővítését.

Kongó hatalmas ország, egyik végéből a másikba eljutni nagyságrendileg akkora távolság, mint Madridból Moszkvába menni. Sok elvi lehetőség, de a gyakorlatban rengeteg akadály van. Csak helyi, és nagy helyismerettel rendelkező partnerrel lehet együtt dolgozni, ezért is mentünk Hardi Richárdhoz, aki elképzelhetetlenül nehéz körülmények között végzi a munkáját már 22 éve.

Kenyában más a helyzet. Ott Azbej Tristan államtitkár úrral és helyi egyházi vezetőkkel különböző, az Egyház szociális tanítása alapján működő, mindenki számára igénybe vehető intézményekben jártunk. Például a jezsuiták a legszegényebbek számára iskolát tartanak fent, egy másik szerzetesrend igazi „kemény” fiúknak kitalált oktatási intézményt működtet, vidéken egészségügyi és oktatási projekteket látogattunk meg.

A Hungary Helps különböző üldözött és szükséget szenvedő keresztények felé fordulása nem csak magyar, hanem európai feladat is. Kettős szerepben vagyok, mikor egy ilyen látogatásra megyek. A segélyezés és a fejlesztés összefüggő, de mégis két külön terület, de mindennek alapja az oktatás. A döntés, hogy Magyarország miben tud segíteni, később születik meg, de nagyon sok konkrét lehetőséget láttunk arra, hogy a segítséget elvigyük oda, ahol szükséges: ajánljuk fel az együttműködést és ne a bajt hozzuk Európába.

– Tapasztalatai alapján mire volna helyben a legnagyobb szükség? Lesz-e erőforrás és esetleg nemzetközi összefogás ezeknek megoldására?

– Az elvi lehetőségek száma szinte végtelen. A leglényegesebb, ha fejlesztésről beszélünk, amint már az előbb is mondtam, az iskola, az oktatás, és ebből fakadóan a munkahelyteremtés. Ezekhez szükséges például a megfelelő egészségügyi körülmények fejlesztése, az infrastruktúra, a tiszta, vezetékes vízhez való hozzájutás, az úthálózat fejlesztése, amelyek mind hosszútávú programok, és messze túlmutatnak a magyar humanitárius segítségnyújtás határain.

Gyönyörű, de európai ember számára elképzelhetetlenül egyszerű falvak sokaságán haladtunk keresztül. Célunk egy folyómenti vízierőmű meglátogatása volt. A ’belgák’ építették 1953-ban. Nagyon el van öregedve, csak pár turbina működik. De meddig? Ez az egyik oka, hogy nincs áram a kétmilliós Mbuji-Mayiban. Nem nagyon értjük, hogy a környező gyémántbányákból hogy nem jut az embereknek semmi. A falvakban se víz, se villany.

– Milyen a megítélése a magyar kormány támogatásainak az Európai Parlamentben? Értékelik-e, illetve követik-e a jó példát?

– Az Európai Unió ma az európai polgárok pénzéből a világon a legnagyobb segélyező. A probléma ott van, hogy az összeghez képest ezek hatásfoka nagyon alacsony, mert a posztkolonialista érdekekhez kötődő támogatási rendszerhez és nem a mai valósághoz igazodik. Egy konkrét példa: az Európai Parlament a Fejlesztési Bizottság tagjaként rendszeres csatát vívok a segélyezés, a fejlesztés és a migráció közötti összefüggésekről, mert a politikai baloldal a fejlesztéspolitikát függetleníteni akarja a migrációtól. Ez abszurdum. Politikai ideológiát csináltak belőle. Nagy pénzek kis hatásfokkal egy régi szisztéma alapján kerülnek elosztásra és ezért nem elég hatékonyak. Ezt fölfedezve – és ebben nem vagyunk egyedül – a valós, helyben való segítségre helyezzük a hangsúlyt. Pár évvel ezelőtt ez még egy szélsőséges gondolatnak számított, de az elmúlt napokban már Angela Merkel is hasonló szellemben nyilatkozott.

Úgy gondolom tehát, hogy ezt az irányt kell továbbra is vinni, és bízom benne, hogy lehet érdemi változást elérni. Mint például abban is, hogy az egyházi szervezeteknek megfelelő hozzáférése legyen az uniós alapokhoz, mert ez korábban egy teljesen félreértett világnézeti semlegességre hivatkozva nem történt meg. Ezek az utazások is ezt segítik, ezekről beszámolok képviselőtársaimnak, bizottsági társaimnak is, lépésről lépésre haladunk előre. Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy az Európai Unió egy nagy segélyező, de ez sem hatékonyságában, sem irányában nem megfelelő. Azért vagyunk uniós tagok, hogy ezen változtassunk!

Elképesztően vagány szerzetesek és profi munkatársak kemény munkáját láttuk a helyszínen. Örömmel mutatták be önmagukat, tevékenységüket. Aminek szintén örültek, az maga az érdeklődés, az odafordulás. Számítanak Magyarországra, a Hungary Helps-re.

– Látható-e, hogy helyben is kialakul az a képzett réteg, aki jól ismeri a helyi problémákat, és innovatív módon elkezdi lefaragni a hátrányokat?

– Őszintén szólva nem tudom, csak azt, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy önálló, döntéseket felvállalni tudó szervezetek és azok képviselői minél nagyobb befolyást szerezzenek, és az a posztkolonialista felfogás, hogy mindig más felelős azért, hogy én hogy vagyok, megszűnjön. Ezt mi pontosan ismerjük az elmúlt évtizedekből Magyarország esetében.

A kiemelt idézetek Hölvényi György közösségi médián elérhető blogjából származnak.

Az írás megjelent a kdnp.hu honlapján