Patakok, halak
Kisgyerekként síkságot nem, csak hegyet-völgyet tudtam elképzelni, nálunk Ditróban csak az volt. A falunk ugyan a Maros lapályán nyúlt el hosszan, de mi már a „Kelemen-dombon” laktunk, így hívták azt a kiemelkedést a Ditró patak malomárka mellett, ahol körülöttünk csupa rokon élt. Nagyapám szerint ezt a területet valamelyik ősünk kapta a szárhegyi Lázár grófoktól, fegyveres katonaként, hajdúként teljesített szolgálatáért. A rokonság közelsége azért is előnyös volt, mert nagyanyám például a kenyeret a szomszédokkal együtt sütötte, egy befűtéssel a rokon kemencéjében. A sütés napján én is hajnalban felkeltem, mert nagyanyám a „vakarékból”, a teknő aljáról kikapart kenyértésztából „galambost”, madárformára hajtott, szódaporozott édes cipót készített, és azt én kaptam.
A Kelemen-domb volt első szánkázásaink szelíd terepe is, a „Csacsára”, a falu mellett kezdődő hegyvonulat első nagyobb dombjára csak akkor engedtek ki, mikor már nagyobbak lettünk. Gyerekkoromban sok útleírást olvastam, azok nyomán én is elkezdtem „expedíciókat” tervezni. Kezdetben a befagyott patak zubogóin másztunk le-fel, élvezve a sokféle formára fagyott jég alatt a patak halk mormolását. Aztán elindultam a Martonka patak völgyében felfelé, volt, hogy a Piricskére, az első nagyobb hegyre is eljutottam sílécekkel, útba ejtve a Margit-keresztet is.
Az igazán izgalmas utakra nyáron, a szorosokban kerítettem sort, ahol összeszűkült felettem az ég, és lábam körül csacsogott a pisztrángos patak. Sokszor mentünk apámmal „pisztrangászni”, legtöbbször a ditrói szorosba, de kipróbáltuk Güdücöt, Kecskerezt, még Putna patakára is eljutottunk a hegyen túlra, Tölgyes felé. Szigorúan sporthorgászok voltunk, csodálkozva és irigységgel néztem azokat, akik a patakba beállva, kézzel ki tudták tapogatni a kövek vagy a mart alatt rejtőzködő halat, és kidobták a partra. Első pisztrángomat hat évesen fogtam, kölcsön bottal a Ditró patakán. Apám csodálkozott, hogy sikerült, én még jobban, azután kaptam egy igazi, bolti bambuszbotot. Addig csak mogyorófavesszőre szerelt damillal csapkodtuk a vizet és képzeltünk a végére nagy halakat, de onnantól már versenyezhettem apámmal, meg az unokatestvéremmel, Zoltánnal, ki hányat tudott kivenni a nagyon gyors, piros-kék pettyes pisztrángokból, a profi szerelékkel nekem is ugyanannyi esélyem volt.
A legjobban szerettem ezekben a kirándulásokban, amikor leültünk megpihenni, megenni a hazulról hozott szalonnát, túrót, kenyeret egy fa alatt. Édesapám tüzet gyújtott, megsütötte a pisztrangászás közben leszedett gombát, fenyőalját, csiperkét, hiripet. Étkezés után kicsit elpihent, én az oldalához bújtam és néztem az eget. A felhők gyorsan vándoroltak felettünk, de lent megállt az idő. Ma is ugyanazt a boldogságot érzem, ha visszagondolok rá. Ilyen képekből áll össze bennem édesapám emléke.
Kelemen László
