Mindenki újságíró, avagy a nagy össznépi valóságshow
Egykor kivételezett helyzet volt újságírónak lenni. Már a sajtóiskola is gondosan válogatott, a pártállamban például világnézeti, származási alapon: „Megbízhatatlanok ne jöjjenek!”. Irigyelt szakma volt, sokan sóvárogtak is utána.
Kevés csatorna, kevés műsor, sok előjog, sok rajongó. S persze amiből kevés van – frekvencia, mikrofon, címlap, impresszum – , az kegyosztó alapon jut. Aztán jött a nagy elrabszolgásítás időszaka, a tulajdonosi akarat nyers érvényesítése, melyhez nem kellenek sztárok, okoskák, bátrak. Majd jött a legszívesebben elhitt blöff, hogy mindenki lehet híres ember. Sőt, a hírekhez sem kell híres ember, hiszen bárki tud bánni a hírekkel.
Hiszen azok csak jönnek, mintha mi sem történne. Azt hittük, a világ másik felén máshogy van. Pedig pont úgy van ott is. Híres leszek. Benne leszek a tévében.
Tévét csinálok. Én vagyok a tévé. Showtime! Csend! Adás! Vigyázz! Kész! Rajt! Tűz!
