A „coming outoló” papok hozzáállása több kérdést is felvet
Az interneten is hozzáférhető Andreas Laun erkölcsteológus, salzburgi segédpüspök könyve, amely a homoszexuálisok pasztorációs kérdésében ad a katolikus egyház tanításának megfelelő útmutatást. A New York Times cikkében „coming outoló” homoszexuális papok által érintett kérdéskört ezen könyv segítségével közelítettük meg.
Az evangélikus egyház „fő áramlatához” hasonló irányváltoztatást – amely feladja a homoszexualitásnak a teremtés hibájaként vagy a Teremtő akaratának bűnös perverziójaként való megítélését – nem tudunk felfedezni a Vatikánban. Ám bizonyos fajta értelmezésbeli új, empatikusabb hozzáállás és a kérdés nyílt felvállalása mindenképpen jelentkezik.
A világi színtereken megtapasztalható mozgalmakéhoz hasonló hozzáállás, amely a homoszexuálisok – akár az Európai Unió által is szorgalmazott – egyenlő bánásmódjáért és elfogadásáért küzd, megjelent a katolikus egyház berkein belül is. Ezek az irányzatok az egyház eddigi, talán elszigeteltebb, ítélkezőbbnek vélt hozzáállása ellenpontjaként az azonos neműekhez vonzódó párok teljes egyházi elfogadását tartják méltónak.
A katolikus egyház álláspontja azonban nem szakít gyökeresen a Biblia és az egyházi tanítás hagyományával, noha a kérdésben a legutóbbi megnyilatkozásokból a média képviselői sorra azt igyekeznek kiolvasni, hogy az egyház is „végre felébredt Csipkerózsika-álmából” és nem olyan ítélkező, mint korábban.
Kérdezhetnénk, hogy az alapvetően egymás irányában szeretetet nyilvánító homoszexuálisok kapcsolatát miért „zárja börtönbe” az egyház? Nem túlzott diszkrimináció ez? Hol marad a homoszexuálisok szabadságának tisztelete, akik a tiltás miatt egy életen át szenvedésre vannak ítélve?
„A homoszexuális személyek, éppen úgy, mint minden más keresztény, arra kaptak meghívást, hogy tiszta életet éljenek” – olvasható a Joseph Ratzinger bíboros prefektus által jegyzett Hittani Kongregáció levele a Katolikus Egyház püspökeihez című dokumentumban.
„A homoszexuális személy sajátos hajlama önmagában még nem bűnös, de megalapoz egy többé-kevésbé erős irányultságot, amely egy erkölcsi rossz magatartásra irányul. Emiatt kell magát a hajlamot objektíven rendetlennek tekinteni. Ezért kell különösen lelkipásztori gondossággal látni az ilyen hajlamú embereket, nehogy abba a tévedésbe essenek, hogy e hajlamuk homoszexuális kapcsolatban történő megvalósítása erkölcsileg elfogadható választás” – szögezi le ugyanaz az egyházi dokumentum.
Akik a homoszexuális irányultság megélését azzal mentenék fel minden negatív ítélet alól, hogy az nem szabad döntés következményeként alakult ki, és emiatt aki homoszexuális tettet hajt végre, a szabadság hiánya miatt nem vétkes, az egyház azt feleli, hogy az egyedi eseteket ne általánosítsuk.
Mint minden rosszból való megtérésben, e szabadságnak köszönhetően lehetséges minden személy számára – az Isten kegyelme által megerősített és megvilágított emberi erőfeszítés révén – a homoszexuális cselekmények elhagyása – fogalmazza a későbbi XVI. Benedek pápa által jegyzett dokumentum.
Mit tehetnek tehát a homoszexuálisok? Milyen lehetőségeik vannak az egyházi szempontból is elfogadható és pasztorált életük megéléséhez?
Csakúgy, mint minden keresztény, „arra kaptak meghívást, hogy valósítsák meg életükben Isten akaratát, amennyiben mindazt a szenvedést és nehézséget, amelyet állapotuk következtében viselniük kell, egyesítik Krisztus keresztáldozatával. A hívő ember számára a kereszt áldást hozó áldozat, mert ebből a halálból élet és megváltás származott” – bátorít az egyházi dokumentum.
Ferenc pápa az egyházi belső önvizsgálat révén egyfajta „támadást” indított az egyházi személyek homoszexualitása ellen. Ennek a tendenciának legutóbbi mozzanata Theodore McCarrick bíboros papi szolgálat alóli felmentése volt. Az egyház tehát következetességet tanúsít a kérdésben, azzal együtt, hogy a fiatalokkal foglalkozó legutóbbi püspöki szinódus záró dokumentuma külön kitér a homoszexualitás kérdésére, és arra, milyen pasztorációs eszközökkel szükséges segíteni a nemi identitászavarral küzdőket, hogy ők az egyház teljes értékű tagjai lehessenek. Hiszen minden ember meg van hívva az üdvösségre.
Az egyházi álláspont a kérdésben tehát nem puhult, ám nyitottá vált: a mindig is képviselt értékek megőrzése mellett a homoszexuális ember egyházba való empatikus befogadása jelent meg. Nemi orientációja miatt senkit nem érhet hátrány, emellett a homoszexualitás tettekben való megéléséről való lemondásban az egyház segítő kezet nyújt, akár mint a kereszthordozás új, az életnek értelmet adó feladatainak felfedezésében.
Az amerikai papok, azzal, hogy nyíltan bevallották homoszexuális irányultságukat, az egyházi álláspont szerint még nem követtek el bűnt. A cikkből ugyan nem derül ki egyértelműen, hogy vajon nemi orientációjukat miként élik meg, ám ha az azonos nem irányában érzett vonzódásuk tettek formájában is megjelenik, az egyház azt már bűnnek tartja.
A katolikus papok esetében ez a kérdéskör egyszerűbben megválaszolható, hiszen eleve cölibátusban élnek. A szüzességi fogadalmukat nem csak a nőkkel való nemi élettől való megtartóztatásra mondják ki felszentelésükkor, hanem a teljes önmegtartóztatásra, hiszen életüket teljes mértékben Istennek szentelik. Emiatt az amerikai papok nyílt beszéde már ezen a ponton is kritizálja a hivatalos katolikus hagyományt, amennyiben a cölibátus értékként őrzött hagyományával is szembemenni látszik.
Ferenc pápa mindazonáltal a papok felszentelésénél fontos alkalmassági kritériumnak tartja, hogy homoszexuális férfiakat ne szenteljenek fel. Mint egy interjúban fogalmazott: „A homoszexualitás egy nagyon komoly ügy, amit már az elején tisztázni kell a jelöltekkel”. Akiket pedig már felszenteltek, azoktól a cölibátus betartását kéri.
