Mi köze a Valentin-napnak az üldözött keresztényekhez?

Magyarországon érdemes ezt a napot inkább Bálint napként emlegetni, hiszen mégiscsak az ő névnapjukat ünnepeljük. A Bálintok védőszentje pedig – micsoda meglepetés! – maga Szent Bálint. Ő azonban nem „csak” a Bálintok égi pártfogója, de a szerelmeseké is, ha minden igaz, a 14. századtól fogva. Neve latinos formában Valentinus, angol átiratban Valentine-ként, azaz Valentin-ként jelenik meg.

A magyar néprajzkutatók szépen bemutatják, hogy évszázados hagyománya van az ünnepnek hazánkban is, amely a magyarok között nem csak a szerelmespárok, hanem a párt keresők, a leendő párok ünnepnapja is egyben. Nem igazán állja meg a helyét tehát az a megközelítés, miszerint ez a nap Amerikából importált üzlet-ünnep, noha nyilvánvalóan elvitathatatlan, hogy ilyenkor néhány szektor kimagaslóan teljesít és erőlteti is az ünneplést rendesen (élen a virágkereskedelem és a vendéglátás). Szerelmünk megvallása érdekében azonban már kétszáz évvel ezelőtt is ajándékot adtunk (na jó, nem mi, de eleink) ezen a napon. Főleg a fiúk a leányoknak. (Egyes feljegyzések szerint már a középkorban is létezett az ajándékozás szokása e naphoz kapcsolódóan bizonyos európai területeken, például a franciáknál.) 

Bálint püspök egyébként a harmadik században élt és azért válhatott a szerelmesek védőszentjévé, mert titokban esketett a keresztény szertartás keretében olyan párokat, akik a szokásjog alapján nem kelhettek volna egybe. 

És itt, mármint a harmadik századnál jutunk el Bálint-nap és az üldözött keresztények kapcsolatához. A püspök ugyanis hitéért halt mártírhalált. Az általános és rengeteg áldozatot követelő keresztényüldözés idején esélye lett volna megtagadni Jézus Krisztust, ám erre határozottan nemet mondott. A „jó harcot megharcolta, a pályát végigfutotta”. Mindezért börtönbüntetést szenvedett, majd pedig kivégezték. 

Bálint püspök tehát ilyen módon a hitükért üldözöttek számára is példa, a remény és Krisztusban kitartás példája.