Aznap hirtelen megkondultak a harangok, és egy szál ruhában menekülnöd kellett, hátra hagyva az egész életedet, elveszítve mindent, amiért dolgoztál, és amit őseid adtak át neked - emlékszik vissza az Iszlám Állam támadására Shawqi Shamoun, aki az utolsó pillanatban tudott elmenekülni a terrorszervezet elől. Most ösztöndíjjal Magyarországon tanul és nagy álma, hogy szülővárosában szociális otthont létesítsen. A katolikus fiatalemberrel az iraki keresztények múltjáról és jövőképéről beszélgettünk.
Mivel foglalkoztál, mielőtt Magyarországra jöttél tanulni? Egyáltalán, milyen céllal pályáztad meg az üldözött keresztény közösségek fiataljainak szóló magyar ösztöndíjat?
A keresztény ösztöndíjas diákok tanévnyitóján
Moszulban végeztem el az egyetemet, gyermekgondozóként diplomáztam le. Több civil szervezetben is dolgoztam, feladatunk az ország egyes részeiről elüldözött emberek megsegítése volt. Később halottam a magyar kormány keresztény fiataloknak szánt ösztöndíjáról, amire jelentkeztem, és hála Istennek, fel is vettek kórházi szociális munkás mesterszakra. Az a célom, hogy tudásomat ezt követően a hazámban gyarapítsam majd. Szülővárosomban, Qaraqoshban szeretnék egy speciális szociális otthont létrehozni. Hálás vagyok Magyarországnak, amiért ennyit tőrödnek velünk, és igen fontos projektekkel támogatják a közel-keleti kereszténységet!
Az Iszlám Állam létrejötte és pusztítása előtt a magyarok többsége nem hallott a Ninive-fennsíkról és Qaraqoshról. Milyen volt az élet a háború és a terror előtt?
Maga a térség egy virágoskert, amit Irakban ültettek el – ha ezt kertet leromboljuk, mi marad Irakban?! Sajnálatos módon az elmúlt években rengeteg virágot pusztítottak el Ninive kertjében, sokat szenvedtek az itt élő emberek. Korábban békességben, biztonságban éltünk a többi etnikai és vallási csoporttal együtt. Az akkori szigorú rendszer nem adott esélyt semmilyen szélsőséges szervezet megalakulására. A keresztények többsége jómódú volt, a lakosság főként mezőgazdasággal és állattartással foglalkozott.
hirdetésMi történt Szaddám Huszein bukása után? Hogyan alakult a keresztények sorsa?
A keresztények újkori üldöztetése Szaddám bukása után, 2003-ban kezdődött. A társadalom etnikai és vallási elemeire bomlott. Milíciák és iszlamista csoportok alakultak, amiket sok esetben külföldről támogattak. Minden közösség megalakította a saját fegyveres erejét, kivéve a keresztényeket, mivel mi a béke hívei vagyunk, és nem tartozik a kultúránkhoz az öldöklés. Nem is támogatott minket senki. A szélsőségesek hamar célba vették a keresztényeket, istenkáromlással vádolva minket, merényleteket és támadásokat követtek el ellenünk. Ennek ellenére évekig kitartottunk. Összefogtunk a szomszédos települések lakóival és sokáig meg tudtuk magunkat védeni, sok esetben adót fizettünk a terroristáknak, hogy békén hagyjanak minket.
A végső csapás 2014-ben érte a közösségünket. A szomszédos muszlim szunnita falvak lakói elárultak bennünket, átálltak az Iszlám Állam oldalára. Megdöbbenve figyeltük a felgyorsult eseményeket. Az egyik percben még béke és biztonság volt; minden nap munkába mentem, lakásom, és autóm is volt.
Másnap hirtelen megkondultak a harangok, és egy szál ruhában menekülnöd kellett, hátra hagyva az egész életedet, elveszítve mindent, amiért dolgoztál, és amit őseid adtak át neked.
Eleinte azt hittük, hogy pár nap múlva hazatérhetünk majd. Korábban már többször történt hasonló atrocitás, de valahogyan mindig megoldódott. Hetekkel, hónapokkal később jöttünk rá, hogy talán végleg elvesztettük a szülőföldünket, mindörökké menekültek, üldözöttek leszünk a saját hazánkban. Végül három évet kellett várni arra, hogy az Iszlám Államot kiűzzék Ninivéből.
Mi történt Qaraqoshban a “végső csapás” előtti napokban?
Az utolsó napok szörnyen feszültek voltak. 2014. június 10.-én Moszul városa elesett. Június 23.-án az Iszlám Állam megkezdte Qaraqosh ostromát, rakétákkal támadták a várost. A kurd egységek védelmezték az egész környéket. Június 29.-én a kurdok és az iszlamisták fegyverszünetet kötöttek egymással, de augusztus 3.-án az Iszlám Állam betört Szindzsár vidékére és jazidik ezreit ölte meg, vagy kényszerítette rabszolgasorba. A kurd egységek anélkül vonultak ki a térségből, hogy figyelmeztették volna a jazidi lakosságot. Amikor ennek híre ment, tudtuk, hogy mi következünk. Augusztus 5.-én hajnali ötkor az Iszlám Állam terroristái aknavető gránátokkal kezdték támadni a várost. Reggel nyolc órakor egy rakéta csapódott be a szomszédos utcába, ahol két gyerek játszott, mind a ketten életüket vesztették egy fiatal lánnyal együtt, akit aznap jegyeztek volna el. Az emberek ezt utolsó jelként értelmezték, összeszedték a holmijukat és elindultak Erbíl irányába.
Hogyan tudtál elmenekülni az Iszlám Állam terroristái elől?
Délután négyre a szüleim is úgy döntöttek, hogy elmenekülnek. Hiába könyörögtek nekem sírva, hogy menjek velük, én maradni akartam. Meg akartam óvni mindazt, ami fontos nekünk.
Azt mondtam nekik, hogy ha kell, az életemet is feláldozom Jézus Krisztusért.
A családommal mobiltelefonon tartottuk a kapcsolatot. Ezután a plébánosunkkal, Ignatius atyával maradtam, hogy figyelmeztessük a megmaradt lakosságot egy esetleges terrorista betörésnél. Éjfélkor azt tapasztaltunk, hogy a kurd egységek mindenféle ok nélkül feladták állásaikat és elkezdtek visszavonulni. A kurd pesmerga haderő hasonló módon, mint a jazidik esetében, minket sem értesített az elvonulásról. A város védelmére csak a könnyű fegyverrel felszerelt, e célból létrejött, keresztény Ninive Védelmi Egységek (NPU) önkéntesei maradtak.
Amikor ezt láttuk, a kurd katonákhoz siettünk. Az egyikük azt mondta, Erbílből érkezett a parancs, hogy a völgyet át kell adni az Iszlám Államnak. Ekkor sietve a püspökséghez igyekeztünk, és tájékoztattuk Petros Mosche püspök urat a fejleményekről. Nem volt hajlandó elhagyni Qaraqosht, úgy kellett az autóba betessékelni. Hajnali négy óra volt már, amikor a többi embert kezdtük el értesíteni, hogy azonnal meneküljenek el a családjaikkal együtt. Sok embernek nem volt semmiféle járműve, ezért összegyűjtöttünk minden eszközt, teherautót, traktort és buszt, hogy elszállítsuk a keresztény testvéreinket. Hajnali öt órakor, az utolsó pillanatban, elhagytuk szeretett szülőföldünket, a város másik végében már az Iszlám Állam terroristái lövöldöztek.
Sikerült mindenkinek elmenekülnie?
Sajnos nem tudtunk mindenkit figyelmeztetni, sok házról azt hittük, üresen áll, és csak később tudtuk meg, hogy a lakók bent aludtak és nem vették észre, mi történik. Amikor a terroristák betörtek a városba, az ott maradt emberek felébredtek és megpróbáltak elmenekülni, de az iszlamisták elfogták őket. A környező szunnita muszlim falvakból verbuvált terrorista csoportok kifosztották a házakat, majd engedélyezték a keresztényeknek, hogy hátrahagyva mindenüket, elmenjenek a városból. Egy héttel később külföldi terroristák érkeztek, ők már kegyetlenebbek voltak. Az egyik keresztény család nem tudod elmenekülni. Betörtek hozzájuk és elvették a másfél éves kislányukat, Krisztinát az anyától. Hiába könyörgött nekik, nem hatotta meg őket. Azt mondták, hogy a kislány hadizsákmány. Elküldték Moszulba, egy mecsetben helyezték el, hogy majd eladják. Egy helyi szunnita muszlim férfi meg is vette a kislányt. Később készítettünk egy videót Krisztináról, abban a reményben, hogy ha valaki tud a hollétéről, akkor segít nekünk. 2016-ban sikerült felvenni a kapcsolatot a férfival, aki megvette. Azt üzente, hogy a kislány jó helyen van és amint felszabadul Moszul és környéke, visszaadja őt a szüleinek.
A helyben maradók közül sokan idős emberek voltak, ők a víz- és élelmiszerhiány miatt megbetegedtek és éhen haltak. Azonban sok fiatal, életerős férfiról a mai napig nem tudjuk, mi történt velük. Ők voltak azok, akik mindvégig ellenálltak a túlerőben lévő terroristáknak.
Az Iszlám Államnak egyetlen célja volt, kiirtani az összes keresztényt és többi kisebbségben lévő vallás követőit.
Shawqi a téli szünetben hazalátogatott Qaraqosba. A háború lassan már két éve véget ért de az újjáépítés még lassan halad.
Másfél éve sikerült felszabadítani a térséget. Most már visszatérhetnek a keresztények?
Elvileg igen, gyakorlatilag azonban nem. Már nincsenek iszlamisták, helyettük a különböző milíciák bántalmazzák a keresztényeket. A korábban a keresztényekhez hasonlóan üldözött síita shabakok egyre agresszívabban bánnak velünk. Erőszakkal felvásárolják a földjeinket, aki nem adja el, azt megfenyegetik. Állami területeket birtokolnak és gyakran fegyveres támadásokat is végrehajtanak a keresztény települések ellen. Korábban a szunnita többség és a szélsőséges iszlamisták támadásai elől a keresztény településekre menekültek, most Irán felfegyverezte őket és ellenünk fordultak.
A másik nagy problémánk, hogy minden romokban áll. A központi vezetés alig foglalkozik a keresztények lakta területek újjáépítésével. Nincs semmilyen infrastruktúra, nem működik a gazdaság, nem lehet munkát vállalni.
A ninivei keresztények közel háromszázezren voltak. A háború kitörése után több mint a felük elhagyta Irakot, és a környező országokban, főként Libanonban, Jordániában és kis részük Törökországban lelt menedéket. A másik részük viszont az iraki kurdisztáni területekre menekült. A menekült keresztények nem voltak hajlandóak táborokban lakni és segélyekből élni. Többségük albérletben lakik és főállásban dolgozik. A keresztény embereknek fontos a becsületük, és nem szeretnek kiszolgáltatva lenni, ezért bármilyen munkát elvállalnak. Sok keresztény megtalálta a helyét más országokban és nehezen tér vissza a bizonytalanságba. Ezzel párhuzamosan a nyugatra való kivándorlás még mindig iraki keresztények ezreit csábítja el.
Azt gondolom, ha valóban van szándék a Ninive-környéki keresztények megmentésére és megmaradására, az csakis nemzetközi erőfeszítések útján teremtődhet meg. Szerintem részeleges autonómiával és nemzetközi békefenntartók közreműködésével ez sikerülhetne. Ha ez nem történik meg, pár éven belül egyetlen keresztény sem marad majd Irakban.
Amennyiben hathatós segítséget kaptok, biztosabbá válik a helyzet, akkor akár hosszú távon is rendeződhet a ninivei keresztények sorsa?
Nagyon nehéz kérdés ez. Nem lehet tudni, hogy meddig tudunk biztonságban élni, mikor indul egy újabb hadjárat ellenünk. Az elmúlt ezernégyszáz évben szinte minden generáció megtapasztalhatta az üldöztetés valamilyen formáját. Nem tudjuk, mit hoz még a jövő.
Mi egyelőre életben maradtunk, kezdünk visszatérni a szülőföldünkre. Szeretnénk rendbe hozni a házainkat, ami a legfontosabb dolog, hiszen otthonok nélkül senki nem tér haza. Az emberek alkotják az egyházat, nélkülünk nincs kereszténység.
Ezúton is szeretnék az emberekhez fordulni. Ha valaki segíteni akar, ha azt szeretné, hogy a térségbe visszatérjen az élet, segítsen munkahelyeket teremteni! Munka nélkül nincs élet. Ha nem lesz e téren változás, akkor rövid időn belül a még megmaradt keresztények is kénytelenek lesznek elhagyni ősiek földjét…
Kassab Adonis
Képek: Shawqi Shamoun
