A rend pártján

Vasárnap.hu: Hamarosan kezdődik az Országgyűlés tavaszi ülésszaka. Milyen évindításra számít annak fényében, ahogyan az őszi ülésszak befejeződött? Egész pontosan a december 12-én történtekre gondolok, amikor ön igen hangos és elég szokatlan ellenzéki obstrukció közepette vezette le az ülést, illetve az aktuális szavazásokat.

Latorcai János: Úgy vélem – legalábbis az utcakép alapján –, hogy ez a normalitástól elrugaszkodott utcai viselkedési mód az elmúlt időszakban elhalni látszik. Ebből arra következtetek, hogy talán az ellenzék sem tanúsít majd ugyanolyan magatartást, mint amivel befejezte az őszi ülésszakot. Bár az év vége felé számítottam arra, hogy különféle rendzavarásokra, „eseményekre”, az országgyűlési munka hátráltatására sor kerülhet, de arra semmiképp, hogy az ellenzék képes lesz ilyen mértékben felrúgni az Országgyűlés demokratikus működésének alapszabályait. A rendszerváltást követő újkori parlament történetében sajnos már megélhettünk komoly rendbontást. 2013 júniusában a Jobbik elfoglalta az elnöki pulpitust a földforgalmi törvény szavazásakor, de miután az nagyon komoly fiaskó volt a számukra, úgy gondoltam, ebből minden képviselő számára nyilvánvalóvá vált, hogy az ilyen típusú megmozdulások nem vezetnek eredményre. A társadalom többsége ugyanis ezekre nem vevő. Mint ahogy nem vevő az utcai randalírozásra, ordibálásra, gyújtogatásokra, sem pedig arra a „mélyen szint alatti” szánalmas stílusra, ami a közbeszédet jellemezi az utóbbi időben, akár a parlamentben, akár az utcán. Ilyen hozzáállás, ilyen viselkedés a magyar társadalom számára, főleg a karácsonyi időszakban nem vonzó, így nem lehet cél. Az emberek ilyenkor békére, nyugalomra vágynak, az egész évben elvégzett munka után szeretnének a családjukhoz, a magánéletükbe visszavonulni. Nem örülnek annak, ha mindenféle szörnyűséges tettekkel borzolják az idegeiket.

Vasárnap.hu: Milyen eszközei vannak az Országgyűlés elnökének arra, hogy normális mederbe terelje a parlamenti munkát? Bár azt mondja, hogy a tüntetések lecsengeni látszanak, Tóth Bertalan, az MSZP elnöke nemrégiben – amikor arról kérdezték, hogy mit terveznek a következő ülésszakra –, eléggé sejtelmesen azt nyilatkozta, hogy semmi sem folytatódhat úgy, mint korábban.

Latorcai János: Érthetném úgy is, hogy ezt saját magukkal kapcsolatban mondta, azaz kezdik belátni, hogy ez az eddigi általuk követett út – az országgyűlési képviselőktől elvárható rendet felrúgó viselkedési forma – nem folytatható. De nem vagyok naiv, az elkövetkező időszakban itt még nagyon sok minden megtörténhet. Nem lepődnék meg – különösen azért, mert idén döntő jelentőségű választások elé nézünk –, ha atrocitások jellemeznék a következő időszakot is.

Megpróbálták ezt a „tiltakozási” folyamatot kivinni az utcára, azonban az események „társadalmasításában” kudarcot vallottak, ezért könnyen lehet, hogy valami új dologgal fognak próbálkozni.

Kár erre az energiájukat pazarolni, mert nem fog eredményt hozni a számukra, hiszen mindez csak azt üzeni, hogy a jövő kihívásaival kapcsolatban semmilyen megoldási javaslattal, programmal nem rendelkeznek.

Vasárnap.hu: Amikor az üléstermi rendzavarás után azt nyilatkozta, hogy a házszabályhoz hozzá kellene nyúlni, konkrétan mire gondolt?

Latorcai János: Kövér László házelnök úrnak javasoltam a házszabály módosításának megfontolását. Tarthatatlan dolog, hogy miközben a világban meghatározó példaként szolgáló Egyesült Államokban, amit sokan – az ellenzék soraiban is – a demokrácia fellegvárának tekintenek, a ház elnöke akár fél évre is kitilthatja az olyan képviselőt, aki cselekedetével a parlamenti munkát ellehetetleníti, nálunk azon túl, hogy a képviselő havi tiszteletdíjának bizonyos százaléka adott esetben letiltható, más erős eszköz a fegyelem és a rend biztosítására nem áll rendelkezésünkre. Az országgyűlési törvény, valamint a Házszabály értelmében a képviselő csak a vitában való részvételben korlátozható, a vitából kizárható, de a szavazásban való részvételtől el nem tiltható.

Vasárnap.hu: Vagyis, amikor kezdődik a szavazás, vissza kell engedni az ülésterembe?

Latorcai János: A renitens képviselő nem az ülésteremből van kitiltva, csupán a vitából van kizárva. Tehát akár a vita során is benntartózkodhat az ülésteremben, csak a vitában nem vehet részt, nem szólalhat fel. És itt máris ellentmondás van. Ugyanis közbekiáltásaival, nem engedélyezett szemléltetéssel vagy más eszközökkel és viselkedési móddal megzavarhatja az ülést. Ilyen esetekre fegyelmezési eszköz már csak a legsúlyosabb esetben áll rendelkezésre, ha a képviselő fizikai erőszakot alkalmazott vagy azzal fenyegetett. Ilyen esetben a kizárással együtt a képviselő jogainak gyakorlását is meghatározott időre fel lehet függeszteni. A képviselői jogok gyakorlásának felfüggesztése azt jelenti, hogy a képviselő nem vehet részt az Országgyűlés ülésein és a bizottságok munkájában.
Ha az Országgyűlés házelnöki kezdeményezésre a fegyelmi büntetést megszavazza, majd az újabb fegyelmi vétséget további tiszteletdíj-elvonással bünteti, számomra nem kétséges, hogy az illető képviselő képes lesz a strasbourgi bíróságra is elmenni, amely majd kimondja, hogy a demokráciában tűrni kell mindent.
Felvetődik a kérdés tehát, hogy járható-e ez az út, vajon fenn lehet-e tartani az Országgyűlés működésének a rendjét azzal, hogy nagyobb hányadban le lehet tiltani egy képviselő tiszteletdíját. Sokan szkeptikusak ezen a téren, és hangot is adnak azon véleményüknek, hogy felesleges, mert az elvont összeget majd megkapják más forrásból, civilnek minősített szervezetektől, esetleg más intézményeken keresztül juttatják el részükre a kiesett jövedelmet. Így a megbízóiktól kapott feladatot mindenképpen végrehajtják.
Én úgy látom, hogy a kormánypártok egyértelműen elkötelezettek az Országgyűlés zavartalan működése mellett, így az ilyen események csak átmenetileg akadályozhatják a törvényalkotás zavartalanságát.

A történelem is bizonyítja, hogy az ilyen események eredményt nem hoznak.
Nézzük a példákat, a 2013-as jobbikos pulpitusfoglalást már említettem. A szomorú tapasztalaton túl, hogy ilyesmi nálunk is előfordulhat, eredményt a Jobbik számára nem hozott.
1904 decemberében a magyar Országgyűlés szélsőbaloldali kisebbsége törni-zúzni kezdett a Parlamentben. Az őrjöngő szélsőségesek szétverték az üléstermet, mert előzőleg a gróf Tisza István vezette kormánypárti többség módosította a házszabályt, útját állva a normális ülésrendet megbénító obstrukciónak. A vandalizmust a társadalom teljesen elítélte.
1912-ben, amikor az ellenzék képviselői fülsiketítő hangoskodással gátolták az ülést, mire Tisza István akkori házelnök kivezettette őket az ülésteremből, egyikük, Kovács Gyula pár nappal később az újságírói karzatról leugorva többször rálőtt a házelnökre, majd saját magát is fejbe lőtte. A kilőtt golyók csak horzsolták a házelnököt, nyomaik ma, a felújított ülésterem faburkolatán is láthatók a szónoki emelvény mögött. És mi lett mindennek az eredménye? Napra pontosan egy évvel a merényletkísérletet követően 1913. június 7-én ismét miniszterelnök lett Tisza.
Ezért nem értem, hogy az ilyen eseményektől mit várnak az azt gerjesztők. Néhány tőlünk keletebbre lévő parlamentben is előfordultak ilyen szánalmas események, de a kezdeményezők számára eredményt ott sem hoztak, ezért sokan nem is hitték, hogy nálunk ilyesmi megtörténhet.

Vasárnap.hu: Főleg az ukrán parlamentből szoktunk dermesztő jeleneteket látni…

Latorcai János: Valóban! Az ilyen eseményekről szóló tudósítások egyes lapokban többnyire vezető hírként jelennek meg. A szomorú az, hogy ezeket a képeket egyesek nem átallják hamisításra is felhasználni. Megpróbálják az eseményt úgy beállítani, mintha az nálunk történt volna, annak ellenére, hogy ha valaki egy ilyen képre ránéz, rögtön láthatja, hogy az nem a Magyar Országgyűlésben történt. Hiszen minden parlamentnek megvannak a sajátosságai, a padok és a székek színei, azok elrendezése, a szavazógépek helye, és még sorolhatnám. A december 12-i eseményeket követően az interneten megjelent egy fotó például, amin egy vörös posztós ülésteremben két sötét ruhás úriember hasal át a padokon, és az egyik kezükkel az előttük lévő sor szavazógépét nyomják, a másikkal pedig a sajátjukét. Szemmel látható volt, hogy ez nem a mi üléstermünk. És mit gondol, mi volt a képaláírás? „Így szavaznak a fideszes képviselők!” Olvasva a képhez kapcsolódó kommenteket megdöbbenve tapasztalhattam, hogy mennyire befolyásolhatók az emberek, mert nagykanállal benyelték az egészet. Többen megerősítették, hogy ez így van, ők is látták.

Vasárnap.hu: 1994 óta tagja a parlamentnek, előtte pedig az Antall- és a Boross-kormány ipari és kereskedelmi minisztere volt. Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy látott már egyet s mást a politikában. Sokan mondják, hogy a rendszerváltozás óta jelentősen romlott a politizálás színvonala. Milyennek látja ezt az ívet, amióta a szakmában van?

Latorcai János: Valóban, a kezdetektől módomban állt a bőrömön is megtapasztalhatóan követni az Országgyűlés munkáját. Ez nem ív, hanem egy folyamatosan lefelé tartó görbe. A felszólalások színvonalát, az úgynevezett parlamenti közbeszédet illetően ilyen mélyen még soha nem voltunk. Pedig ha visszaemlékezünk a Horn-kormány idejére, az SZDSZ prominensei olyan hangot is megütöttek, amelyek különben, ha nem a parlamentben hangzottak volna el, egész biztosan eljárást vontak volna maguk után. De mostanra már oda jutottunk, hogy egyesek képesek a másikat emberi méltóságában megsérteni, feljogosítva érzik magukat, hogy bárkit megalázzanak, letolvajozzanak, s mindezt a lehető legdurvábban, legprimitívebben, már-már a kocsmai szintet sem elérő módon teszik.
Ez azért is szörnyűséges, mert

az Országgyűlés, ha tetszik, ha nem, példakép a társadalom számára.

Az, hogy ott milyen színvonalú szónoklatok hangoznak el, hogy hogyan beszélnek egymással a politikailag szemben álló felek, hogy tiszteletben tartják-e egymás meggyőződését, az egészen biztosan hatással van a társadalomra, az emberekre. Sokan úgy gondolják, ha ők így viselkednek egymással, én miért ne tehetném?

Amikor Miskolcon befejeztem az egyetemet, Zambó János rektor úr útravaló gondolatként azzal bocsátott el minket, hogy mérnöki munkánk kezdeti szakmai hibáit megbocsátják majd, de ha emberi hibákat követünk el, azok megbocsáthatatlanok maradnak. Az Országgyűlésben folytatott viták során olyan mértékben és olyan szinten követnek el emberi hibákat, elsősorban az ellenzék tagjai, amelyek semmiféleképpen sem elfogadhatók és megbocsáthatók.

Vasárnap.hu: Olyan manapság már elő sem fordul, amire azért régebben akadt példa, hogy két ellentétes nézetrendszerű politikus egymással leül ebédelni, és mondjuk a politikát nem érintve kedélyesen elbeszélget a világ dolgairól?

Latorcai János: Talán nem értik ezt félre, de azért vagyunk még jó néhányan, akik erre törekszünk. Valószínűleg ezt hoztuk otthonról. Az édesapám például 7 év szovjet hadifogság, majd 4 év internálás és 1962-ig tartó rendőri felügyelet után is, annak ellenére, hogy a családunkat osztályidegennek és klerikálisnak minősítették, engem pedig kitűnő bizonyítvánnyal sem javasoltak továbbtanulásra, mondván, nehogy a jövő nemzedékére káros, negatív hatással lehessek, mindig azt sulykolta belém: „Jegyezd meg, gyűlölettel családot, népet és nemzetet építeni nem lehet!”. Számomra ez volt az apai útravaló, a meghatározó, és ma is az. Ellenzéki képviselőtársaimmal közvetlenül beszélgetve nagyon sokszor tapasztalok más egyéniséget, más arcot, más mentalitást, mint amikor az ülésteremben valami kényszer hatására olyan szintre süllyednek, ami már lassan elviselhetetlen.

Vasárnap.hu: Lépjünk kicsit ki a hivatásos politika bűvköréből, de maradjunk azért a témánál, és vessünk egy pillantást az utóbbi időben lezajlott tüntetések résztvevőire. Azt látjuk, hogy többnyire idős emberek vannak ott, vagy huszonévesek, meg még fiatalabbak, a köztes korosztály nemigen képviselteti magát. A fiatalok demonstrációja sokszor fenyegetőzésekbe, trágárságba, vandalizmusba torkollik, olykor erőszakra buzdítanak. Nagyon sokszor hangzik el az, hogy a céljaik eléréséhez minden eszköz megengedett. Mit gondol erről, mindez kinek a felelőssége? A szülőké, az oktatásé, a médiáé, a modern világé…, kié?

Latorcai János: Hát igen, „gyújtsd fel a fát, égjen a rendőr”, hogy a közelmúltból konkrét példát is említsek. Nos, ebben mindenkinek, a szülőknek, az oktatásnak, a médiának, a modern világfelfogásnak és sajnos néhány képviselőnek a személyes felelőssége is tetten érhető. Mert ha a családban, a tanintézményekben a rend, a jól neveltség lenne a követendő példa, ha a média ennek érdekében mindent meg is tenne, akkor közelebb jutnánk a jobb, élhetőbb jövőhöz.
Sajnos az utcai megmozdulásokban sok esetben a trágárság, a tudatos károkozás, a düh és a gyűlölet volt a meghatározó. A rászoruló gyerekeknek szánt szánkók összetörése, felgyújtása, a parlament falának, kerítésének összekenése, ablakának betörése vagy a Kossuth-szobor megrongálása semmivel sem magyarázható, és egészen biztosan nem tekinthető a szabadság megnyilvánulásának. Az indokolatlan és magyarázhatatlan dühkitörés tipikus példájának tartom azt az eseményt, amikor egy fiatalember gördeszkájával verte a BKV jegykiadó automatáját, vagy egy másik esetben egy másik fiatal a megállóban veszteglő villamost rugdosta. Ezeknek a cselekedeteknek semmi közük a szabadsághoz.

Vasárnap.hu: Mégis hogyan vagy honnan tudott ennyi düh vagy gyűlölet összegyűlni ezekben a fiatalokban?

Latorcai János: Szerintem a kérdés inkább az, hogy vajon ki és mi ellen irányult valójában ez a düh, ami belőlük megnyilvánult. A pszichológusok állítják, hogy akikben ekkora gyűlölet feszül, azok csak az alkalmat várják, sokszor keresik, hogy valakibe vagy valamibe belekötve azt kiadhassák magukból. Nos, ezek az ifjak, akik itt voltak a Kossuth téren, meghatározóan középiskolások és egyetemisták voltak. Legalábbis a tévé felvételek ilyen fiatalokat mutattak.

Feltehető a kérdés, az, aki középiskolába vagy egyetemre járhat, szabadon tanulhat, vajon mi ellen lázad? Igazából tudták-e, hogy mi ellen tiltakoznak, minek adnak hangot?

Megtapasztalták-e már a munka világát, mert életkorukból fakadóan feltehetően még napi nyolc órás munkát sem volt lehetőségük végezni, nemhogy túlórát kellett volna vállalniuk.

Vasárnap.hu: „Aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje!” – tartja egy George Santayanának tulajdonított mondás. Amikor az emberek a túlórák megemeléséről szóló jogszabályt rabszolgatörvénynek nevezik, vagy Orbán Viktor kormányzását a legsötétebb ’50-es évekhez képesek hasonlítani, nem úgy néz ki, mintha tanultak volna a történelemből. Aki a rendszerváltás évében született, ma már 30 éves. Nincs élménye a diktatúráról, még a puha válfajáról sem. Nincs abban valami sorsszerű, hogy a békében és jólétben felnőtt nemzedékek immunrendszere meggyengül? Akár a belpolitikai küzdelmekre gondolunk, de említhetném a bevándorlás kérdését is.

Latorcai János: Önnek bizonyára igaza van, legalábbis lehetnek olyanok, akiknél ez a meghatározó, de itt egy másfajta társadalmi jelenséget figyelhetünk meg. Elsősorban a végzős középiskolások és az egyetemisták körében azt látom, hogy az elmúlt időszakban sokszor csak a balhénak és a bulinak van és volt meghatározó jelentősége. Ez igaz az utcai megmozdulásokra is, mert, mint láthattuk, ott is lehet bulit is meg balhét is csinálni. És ha ez a kettő valahol bekövetkezhet, oda érdemes menni. Tudjuk, egy fecske nem csinál nyarat, de ha sok a fecske, az már a nyarat idézi. Ahol tömeg van, ott annak hatása másképp érvényesül, másképp viselkednek az emberek. Például a későbbi tüntetéseken, amikor már alig volt résztvevő, amikor már csak lézengtek, még akkor is voltak, akik megpróbálták elfoglalni a Lánchidat, megpróbálták akadályozni a közlekedést, a normális életvitelt. Természetesen blokádot teremteni már nem voltak képesek, mert annyian már nem voltak, de még akkor is igyekeztek ennek látszatát kelteni.

Vasárnap.hu: Ön nem csak kereszténydemokrata politikus, hanem hívő ember is, gyakorló katolikus. Mit gondol arról – ha az állítás egyáltalán igaz, szerintem az –, hogy a történelmi egyházak egyre kevesebb embert, egyre kevesebb fiatalt képesek bevonzani a templomokba? Vajon miért nem tudják megszólítani ezt a nemzedéket?

Latorcai János: Először is az egyházak hierarchikus rendet követelnek. Önmagában ez a két dolog, a hierarchia és a rend ennek a generációnak, ahogy arról már beszéltünk, nem sajátossága, inkább taszítja őket. Ezentúl a kereszténység alázatra, önmegtagadásra vagy legalább az önkorlátozásra vonatkozó szabályai, előírásai sem vonzóak a mai fiatalság számára. Az egyházak el vannak foglalva a saját gondjaikkal, nehézségeikkel. Részben egyre kevesebb az, aki élethivatásának választja az egyházi szolgálatot, és az is, aki egyházi iskolában a tanítást vállalja fel. A szerzetes paptanárok folyamatosan kiöregszenek, helyüket a legtöbb helyen már civilek vették át. Én még abban az örömben részesülhettem, hogy olyan középiskolába jártam, ahol a tanárok velünk éltek az internátusban, éjjel is ott voltak, nappal is ott voltak, beszálltak a sportba, segítettek a tudományos diákköri munkákban. Tehát volt valamiféle olyan fúzió, ami ma megvalósíthatatlan. Ma a pedagógus sokszor „túlterheltnek” érzi magát, pénteken leteszi a lantot, és arra vágyik, hogy hétfő reggelig ne is zavarják. A mi időnkben ilyen nem volt. Szombat, vasárnap ugyanúgy elérhetők voltak, ugyanúgy számíthattunk a segítségükre, sőt a hétvégére igyekeztek a mi tudásunkat növelő, a mi fejlődésünket biztosító programokat kitalálni, megszervezni. Pedig nem volt könnyű mindezt az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején sem megvalósítani.

Vasárnap.hu: Újfajta vita van kialakulóban – meglehet persze, hogy csak felerősödött – a különböző demokráciák fajtáiról és minőségéről. Kereszténydemokrácia kontra liberális demokrácia – így írható le a jelenség. Lehet azt állítani bármelyikről, hogy az magasabb minőséget képvisel? A kérdés azért merül fel, mert a liberálisok úgy tartják, hogy utóbbi a lehető világok legjobbika, az előbbit pedig némi lenézéssel illetik.

Latorcai János: A két demokrácia-felfogás között a legnagyobb különbséget az értékek világában látom. A mai liberális demokráciák értéksemlegesnek próbálnak látszani, de ez valójában nem jelent sokkal többet a demokráciát korábban tápláló, példának okáért a keresztény értékek megtagadásánál. Úgy vélik, hogy az eljárások semlegessége és mindennemű megkülönböztetés – legyen az akár természeti alapokon nyugvó – eltörlése önmagában képes értékes valóságot létrehozni.
A kereszténydemokrácia ezzel szemben értékalapú, mely nem csak a Szentírásban, hanem az egyházak társadalmi tanításában is gyökerezik, melyek döntő jelentőséget gyakoroltak a XIX. századvégi szociális jogalkotásra.
Az ilyen alapvető jelentőségű tényeket nemcsak azért fontos elmondani, mert e reformokat a baloldali és liberális pártok történelmileg igyekeztek kisajátítani, hanem azért is, mert Varga Laci bátyám tanítása szerint nem elég jót tenni, beszélni is kell róla, mert az a társadalomban csak így válhat példává, követendővé

Vasárnap.hu: Milyen jövőt jósol a magyar és az európai kereszténydemokráciának? És ha már Varga Laci bácsi szóba jött, akkor nézzük meg a nemzedéki sornak a másik végét is, vannak-e a fiatalok között ígéretes követői?

Latorcai János: Az utóbbi évek tapasztalatai alapján sajnos egyértelműen kimondható, hogy egyre kevesebb tehetséges fiatal akar politikai szerepet vállalni. Ők ma elsődlegesen a versenypiacon szeretnének minél hamarabb, minél jobb beosztásba kerülni. Ez a fajta gyors karrierút, melyet sokszor „a gázolj át mindenkin és próbálj minél többet a magad számára kikaparni” mentalitás jellemez, több szempontból összeegyeztethetetlen a kereszténydemokrácia elvi alapjaival. Meggyőződésünk, hogy a fejlődés útját mindenkinek végig kell járnia, és ennek során megtapasztalni a beosztottság, az alárendeltség életformáját is, mert csak ezen tudás birtokában válhat valaki megfelelő alázattal teli, jó vezetővé.
Hála Istennek ma is vannak olyanok, akik ezt megértik, és egyéni boldogulásuk mellett mások érdekeit is szem előtt tartva akarnak és tudnak mindannyiunk érdekében dolgozni. Közülük kerülnek ki azok a tehetséges fiatal kereszténydemokraták, akik aktivitásukkal, napi munkájukkal, segítőkészségükkel, politikai rátermettségükkel alkalmasak arra, hogy meghatározó személyiségek legyenek a magyar közéletben.

Vasárnap.hu: Sajnálom, hogy ilyen pesszimista hangnemben ér véget a beszélgetésünk.

Latorcai János: Nem vagyok pesszimista, csupán elég nagy tapasztalattal rendelkezem. Következetesen jártam végig eddigi életutamat, volt miből tapasztalatokat gyűjteni. Jóformán nincs olyan európai ország, amelybe a mögöttem lévő hosszú politikai időszak alatt a munkám révén ne jutottam volna el. Meghatározó személyiségekkel találkozva, sőt az utca embereivel is szóba elegyedve sikerült az életről valóságos képet nyernem. Nyugat-Európa ma szörnyű értékválsággal küzd, egyre inkább hagyja kiszáradni keresztény gyökereit, a nyugati társadalom egyre inkább kiüresedik, elveszíti a kihívásokkal szembeni ellenálló képességét. Mindezzel párhuzamosan egyre nagyobb tömegekben élnek már most, és érkeznek még olyan bevándorlók Nyugat-Európába, akiknek a hitük melletti elkötelezettsége, kiállása, társadalmi összetartozása olyan erős kohéziót jelent, mely lehetetlenné teszi a sikeres integrációt.
Pillanatnyilag ez jelenti a legnagyobb kihívást számomra, európaiként mindannyiunk számára.
Örülök, hogy Közép-Európában élhetek, mert a kontinensen belül ez a hely a legstabilabb keresztény, vagy ha úgy tetszik, a hagyományos európai kulturális értékeket követő társadalmak élettere.
Optimistaként éppen abban bízom, hogy munkánk eredményeként országunk kiemelt szerepét, annak értékeit és szépségét unokáink is megtapasztalhatják majd.