Börtönviselt emberek alapítottak egy kontinensnyi államot
Ausztráliát a XVI. században fedezték fel, ekkor már néhány hajózási térképen – még ha pontatlanul megrajzolva is – szerepel a kontinens. A sziget területének pontos felmérése azonban csak a XVII. században kezdődött meg.
Ekkor a Holland Kelet-Indiai társaság hajósaival néhányszor előfordult az, hogy viharba kerülve a kereskedelmi útvonalak mentén Ausztrália nyugati partjainál kötöttek ki ideiglenesen. Részben ennek köszönhetően indult meg szép lassan a kontinens feltérképezése.
1606-ban Willem Janszoon volt az első ismert európai, aki a kontinensre lépett. Őt 1616-ban Dirk Hartog holland hajós követte. A kapitány eredetileg Jáva felé tartott, a már korábban megismert útvonalon. Hajója azonban túlságosan keletre sodródott és a kapitány kikötött egy kis szigeten Ausztrália nyugati partjainál. A hely ma is felfedezője nevét viseli. 1627-ben François Thijssen, 1642-44 közt pedig Abel Tasman folytatta a kontinens feltérképezését.
Az egyik első térkép az „Új-Hollandiaként” emlegetett Ausztráliáról, 1644-ből.
Ezeknek az expedícióknak köszönhetően a holland térképészek már meglehetősen pontos képet alkottak a kontinensről, azonban a kolonizáció lehetősége ekkor még nem merült fel, mivel a hollandok vélhetően nem találtak a letelepedésre és a kontinens erőforrásainak kinyerésére alkalmas területet.
A britek részéről már az első, a kontinensre érkező ember is alkalmanként „a törvény másik oldalán” állt. William Dampier ugyanis amellett, hogy felfedező volt, bizonyos alkalmakkor – a brit korona megbízásából – főként francia és spanyol kereskedőhajókat megtámadva kalózként tevékenykedett. Dampier1 1687-ben érkezett Ausztráliába, s itteni élményeit az 1697-ben kiadott Egy új utazás a Föld körül című munkájában adta közre.
Feltételezhető, hogy alkotása a kontinens további történetére is hatást gyakorolt. Dampier ugyanis könyvében azt írta, hogy a kontinens nyugati felének területei terméketlenek és nyersanyagokban szegények, ráadásul a partok mentén gyakoriak a zátonyok, tehát a hajózási körülmények sem a legjobbak. Nem kizárható, hogy mindez szerepet játszott abban, hogy később Ausztrália kolonizálása a keleti parton indult meg.
A XVIII. század második felében James Cook felfedőútjai járultak hozzá ahhoz, hogy a britek pontosabban is megismerjék Ausztráliát. Cook 1769 és 1770, valamint 1772 és 1775 közt hajózott az ausztrál szigetvilágban, s ennek során a keleti parton már olyan területeket talált, amelyek termékenynek és kolonizálásra alkalmasnak bizonyultak.
A kolonizálásra végül 1786-ban érett meg a történelem. Ekkor a britek a korábban főként Észak-Amerikában őrzött fegyencek számára új telephelyet kerestek, mivel a tizenhárom gyarmat függetlenedése és az azt követő háború miatt korábbi telephelyeik elvesztek vagy nem voltak többé megbízhatóak. A brit kormányzat Sir Arthur Phillipet bízta meg az expedícióval.
Phillip szervezésével végül 11 hajó indult útnak. A utasok pontos létszámát illetően források eltérő, 1000-1500 közötti számot adnak meg. Az utazók jelentős része fegyenc volt, az őket felügyelő katonák, tengerészek és tisztviselők csupán egy kisebbséget alkottak hozzájuk képest.
1788 január 18-án kötöttek ki először Botany Bay-nél, azonban ezt az öblöt Phillip kedvezőtlennek találta, így végül a hajók továbbindultak. Január 26-án érték el Sydney Cove-ot, amely Lord Sydney brit kormányzóról neveztek el. Ez a dátum ma az ország nemzeti napjának ünnepe. Itt alapult meg aztán hivatalos az első brit kolónia Új-Dél-Wales néven – az elnevezést még James Cook és legénysége adta a régiónak, mivel Wales területeire emlékeztette őket –, 1788 február 7-én, Sir Arthur Phillip kormányzása alatt.
Az új kolónia első néhány éve sok nehézséggel és problémával terhelt időszak volt. A mezőgazdasági termelés nehezen indult el, mivel a talaj nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ráadásul katonák és tisztviselők nem akartak a földeken dolgozni, így az élelmiszer-tartalékok gyakran megfogyatkoztak. Ráadásul a kereskedelem, az „import” révén is sokszor meglehetősen nehezen sikerült pótolni a hiányzó készleteket. Ezt jól példázza az, hogy a kormányzó egy alkalommal kénytelen volt egészen a Jóreménység-fokáig elküldeni az egyik hajóját, annak érdekében, hogy utánpótlást szerezzen.
1789-ben érkezett meg a fegyencek második hulláma. A gyarmatosítók eközben folyamatosan építették és növelték életterüket, így végül 1792-re többé-kevésbé stabilizálódott a kolónia helyzete. Az első szabad telepesek 1793-ban érkeztek a földrészre.
Az elkövetkező évtizedekben a britek újabb telepeseket küldtek a kontinensre, majd új állatfajok betelepítését – például juhokét – is megkezdték. Bár az őslakosság ellen a kezdeti korszakban nem léptek fel agresszíven, de az általuk behurcolt betegségek megtizedelték a bennszülötteket.
A XIX. században folytatódott a kontinens kolonizálása, s a század végére kialakult egy sajátos ausztrál nemzeti identitástudat. Ennek következtében az 1890-es években felmerült a saját állam alapításának gondolata. Az Ausztrál Nemzetközösség végül 1901 függetlenné vált az Egyesült Királyságtól, azonban továbbra is a Brit Nemzetközösség része maradt és baráti kapcsolatokat ápolt a Nemzetközösség további államaival.
(Forrás: Vass Krisztián Tamás: Ausztrália története térképeken, képek forrása: Wikimedia Commons)
