„Nem azért emlékezünk a dolgokra, mert jó a memóriánk”
A budapesti gettót a Szálasi-kormány hozta létre a fővárosi zsidóság elkülönítésére és koncentrálására a főváros VII. kerületében 1944 november végén. A kényszerlakhely egészen a szovjet Vörös Hadsereg 1945 január 17-i megérkezéséig állt fenn.
Az első gettó Újlipótvárosban jött létre pápai, portugál, svájci, svéd és spanyol védelem alatt álló házakból az úgynevezett „nemzetközi” gettó, majd ezt követte a „nagy” gettó, melyhez az előzőhöz képest már szigorú határokat húztak. A Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly király körút által határolt területre 40 ezer zsidó származású embert telepítettek, mely 1945 elérte a 70-80 ezret is.
A Vöröskereszt bár próbált erőfeszítéseket tenni az összegyűjtött emberek megsegítésére, élelmezésére, a napi ételadag alig érte el egy kisgyerek szükségletét; ez a szovjet ostromgyűrű bezárulásával csak rosszabbodott. Az egészségügyi viszonyok kétségbeejtőek voltak, naponta körülbelül száz elhunytat hoztak ki onnan. A felszabaduláskor csak a Klauzál téren háromezer temetetlen holttestet találtak. A „nagy” gettóban 70 ezer, a „nemzetköziben” 30-35 ezer ember élte túl az ostromot és a nyilasok rémuralmát.
A kemény tényadatok mögött olyan emberi sorsok húzódnak, amelyekbe sokszor bele sem tudunk gondolni. A megemlékezést áthatotta a közös múlt tudata. Olyan közösség gyűlt össze, amelyben az összetartozás-tudat mélységekig megmutatkozott, kortól függetlenül.
Molnár Andorné Klári néni, auschwitzi holokauszt-túlélő méltó módon kezdte meg a megemlékezést. Emlékfoszlányait síri csendben hallgatta mindenki. Ilyenkor újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: Hogy történhetett ez meg? Ami a legtöbbünknek már történelem, az valakiknek még a kegyetlen valóság.
Oberlander Báruch rabbi, a Budapesti Ortodox Rabbinátus és a Chábád Lubavics irányzat magyarországi vezetője beszéde elején tette fel a címadó kérdést:
Meddig kell még emlékeznünk?
„Nem azért emlékezünk a dolgokra, mert jó a memóriánk” – mondta ki a rabbi. Kiemelte, hogy ember és és ember között nem lehet gyűlölet. „Addig kell emlékezünk, amíg valami aktuális és a holokauszt az.”
Szalay-Bobrovniczky Vince egyértelművé tette, hogy az akkori magyar kormány is felelős a zsidó honfitársaink deportálásáért és meggyilkolásáért. „Nehéz szavakkal kifejezni, hogy mennyire sajnálom, sajnáljuk mindezt.”
Nincs erre mentség.
A helyettes államtitkár a jövőbe tekintve elmondta, hogy továbbra sem hagyhatjuk, hogy a nézeteltérések, a véleménykülönbségek személyes gyűlöletté váljanak.
(Kiemelt kép forrása: Fortepan)
