„A szesztilalom kizárólag csak gondot okozott.”

Alig ért véget az első világháború, az USA szenátusa elfogadta az úgynevezett Volstead-törvényt, mely egy csapásra véget vetett az amerikaiak ünneplésének; az új szabályozás betiltotta a 0,5 százalékos alkoholtartalmat meghaladó italok gyártását, kereskedelmét és fogyasztását. Abban az időben a legtöbb szeszgyártó bevándorló német volt, a világháborút követő németellenes hangulat megágyazott a szesztilalmat bevezető törvénynek.

A törvény célja egyértelműen a közerkölcs javítása volt, azonban – ahogy azt egyébként sejteni lehet – egy ekkora mértékű társadalmi „közbeavatkozás” az emberi természet fényében szinte minden esetben nagyobb mértékű következményekkel jár: a szesztilalom bevezetésével az amerikai szervezett bűnözés virágzásnak indult.

A hírhedt alvilági bűnöző, akitől a címben idéztünk, Al Capone az alkoholtilalom alatt fellendült szervezett bűnözés egyik kulcsfigurájának számított. A vezetésével működő maffiacsoportok sorra nyitották az illegális kocsmák, ahova a törvény keze nem ért el. Fellendült a szeszcsempészet: a legkeresettebb ital a whisky volt; a kereslet folyamatos ellátására sorra nyíltak az illegális szeszfőzdék is. A kidolgozatlan előállítási módszerek, valamint a szakértelem szinte teljes hiánya gyakran vezetett a fogyasztók körében betegséghez, szélsőségesebb esetben halálhoz is a metanol magas szintje miatt.

A prohibíció ideje alatt a monopolhelyzetért versenyeztek az alvilági bűnözők csoportjai, különösen kiéleződött az ellenállás Chicagoban: a város déli oldalát az olasz bevándorlók uralták maga Al Capone vezetésével, az északi oldalt a lengyel származású George „Bugs” Moran uralta. A kiéleződött ellentétek következtében sor került az amerikai gengsztervilág egyik leghírhedtebb maffialeszámolására: a Valentin-napi mészárlás következtében a déli csoport hét embert kivégeztek „Bugs” emberei közül. Az az esemény a szesztilalom és a chicagói alvilági harcok egyik jelképe lett.

Az illegalitásban végzett tevékenységek, valamint a társadalmi bizonytalanságok bőven meghaladták az alkoholfogyasztás „beszűntetésének” jótékony hatásait; ennek következtében 1933. március 22-én Franklin D. Roosevelt elnök aláírta azt a törvényt, amely azzal enyhítette az eredeti tilalmat, hogy 3,2 százalék alkoholtartalomig engedélyezte az alkoholos italok fogyasztását és forgalmazását. Ezzel véget ért a tizenhárom évnyi kemény tilalom.

A magyar prohibíció

Kevesen tudják, de szintén az első világháború után Magyarországot is elérte az alkoholellenesség. Az 1919. március 21-én megalakított Magyarországi Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa úgy gondolta, a világháború következményi eltörpülnek az alkoholos italok térhódítása mellet: a tanács második intézkedése az alkoholtilalom bevezetése volt.

A hazai szabályozás zéró toleranciát hirdetett:

Mindennemű szeszesital kimérése, forgalomba hozatala és fogyasztása tilos volt.

A kemény pénzbüntetések mellett a Tanácsköztársaság alkoholellenes kampányokat is indított, melyeket legfőképp ideológiai alapon terveztek meg; az alkoholizálást az „úri világ” betegségének titulálták. Javukra szóljon, igyekeztek egészségügyi alapon is kampányolni, az alkohol káros egészségügyi hatásait kiemelni.

Az Egyesült Államokban tizenhárom évig tartó szesztilalom viszonylag kitartónak számított a hazaihoz képest még ugyanabban az évben, 1919 július 23-án részlegesen feloldották az általános szesztilalmat. A Tanácsköztársaság 9 nappal később megbukott. A fenti példákból egyértelműen kiderült, hogy az alkoholfogyasztás visszavetésére nem megoldás a drasztikus tilalom, jóval kidolgozottabb programokra, javaslatokra lenne szükség.

Kiemelt kép forrása: Flickr