Szép új trágár világ
Vona Gábor vlogján trágárkodásban gazdag szilveszteri bakiparádéban gyönyörködhetünk. Komjáthi Imre, az MSZP alelnöke nemrég minősíthetetlen tartalmú felhívást intézett Orbán Viktorhoz. A KDNP XII. kerületi irodája ablakait ismeretlenek fekáliával kenték össze. Fekete-Győr András szerint „Orbán Viktornak egyre nagyobb a pofája”. Áder Jánost jóformán napi szinten nevezik ürüléknek (hogy úgy mondjuk). És persze hódító útjára indult a Simicska-örökzöldből fakasztott O1G-kampány is.
A politika világával csak ritkábban, felületesebben érintkező befogadó alig győzi kapkodni a fejét: mi van itt? Mért akarnak itt egyesek káromkodásból, na nem annyira katedrálist, de valamiféle különös, árnyas-barnás kunyhót építeni, önmaguk (ki más?) nagyobb dicsőségére? Kik alkotják ezeknek a megjegyzéseknek a célcsoportját?
Egyáltalán, kinek jut eszébe, hogy kültelki kocsmák zárás előtti sötétjéből merítsen politikai ihletet, gyártson kvázi-politikai kommunikációs programot?
Mert persze az „egyszerű ember” messze nem a bunkó, alantas ösztönöktől vezérelt embert jelenti. Az egyszerű – avagy normális – ember, mondhatnánk hamvasi tónusban, épp hogy „középen áll”; irtózik a szélsőségektől, a túlságosan nagy kilengésektől, az agresszívan vibráló, harcos hangvételtől. Igaz, nem feltétlenül Kierkegaard-ral kel és fekszik (ebben a tekintetben igen hasonlít sok „bonyolult” emberhez), és talán nem járatja a mértékadó folyóiratokat sem. De nem hülye.
Nagyon nem.
Az egyszerű embert bizonyosan nem lehet trágárkodással megnyerni magunknak.
Ami pedig az őszinteséget illeti, nos… annak ellenére, hogy újabban igen nagy divat lett a személyes kapcsolatok síkján, a face-to-face helyzetekben érvényes erkölcsi szabályokat direkte számon kérni a politika fő- és mellékszereplőin (persze szigorúan csak ellenzékből!), valójában egészen pontosan tudjuk, hogy a közéleti-politikai térben létező őszintéség mindig „megcsinált”, „előállított”. Szemben a személyes regiszterrel, vagy ha úgy tetszik, az alkalmazás „nyers” szintjeivel, ahol – jó esetben – nem.
A politikus soha nem pusztán egy másik emberrel (a feleségével, a gyermekével, a szomszédjával) beszél, amikor mint politikus megszólal, hanem egy egész országgal; bármit mondjon és állítson tehát, azt mindig ehhez a rendkívül bonyolult, a legkülönfélébb felelősségekkel átszőtt és a legkevésbé sem tiszta és természetes helyzethez kötözötten mondja és állítja; ennek megfelelően megy el koszorúzni, erre tekintettel választja ki (tanácsadói segítségével) a sajtótájékoztatója helyszínét. És ez a helyzet akkor is, amikor úgy tűnik, hogy „haverkodni” kezdene, „kötetlen beszélgetést” kezdeményezne… trágárkodna.
A politikus szájába komplett stábok eszkábálják a „keresetlen szavakat” – az ellenzéki politikus trágárkodása mögött rideg táblázatok állnak.
„A szép új trágár beszéd világa” tehát nem szívből születik, nem valamilyen (végső soron akár rokonszenvesnek is mondható) őszinteségi roham vagy afféle nemes féktelenség félresikerült gyümölcsét jelenti. Hanem – nagy szó jön – a sötétséget. Ugyan kinek jut eszébe, hogy kommunikációját – legalábbis annak egy részét – tudatosan az alantas beszéd „erőinek” szolgálatába állítsa?
Valami fölszabadul bennünk, amikor ocsmányul beszélünk, agresszívak vagyunk – de mi?
A újonnan fölfedezett közéleti-politikai trágárkodás ugyanonnan származik, mint a múlt hétvégi tüntetés emblematikus (vas)ökle, ez a sötét, félőrülten önmagába záródó „görcs”, ez a dühödt és vaksi gnóm-figura. Ki se merjük mondani, konkrétan hol van ez az „ugyanonnan”. Sőt azt ajánljuk, olvasóink se sokat foglalkozzanak a találgatással.
