„A lélek szavát és indítását követve mondtam ki életem „igen”-jét”

Vasárnap.hu: Papi hivatást választani egyértelmű elköteleződés, te mégis nagyon fiatalon, gyerekként jutottál erre a döntésre. Emlékszel rá, mikor fogalmazódott meg benned először, hogy ez a te utad?

Tomaskovity Szabolcs: Arra nem emlékszem pontosan, hogy mikor fogalmazódott meg bennem először a papi hivatás gondolata, de annyi bizonyos, hogy

amióta az eszemet tudom, mindig is pap szerettem volna lenni.

Ezért oly sokatmondó számomra Izajás próféta tanúságtétele: „Az Úr hívott meg még mielőtt születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított.” A hivatás kegyelmét Isten különleges ajándékának tartom, de magát a megszólítás módját is, hiszen sokak papi hivatása egy páli fordulattal kezdődik, az Úristen azonban korán felismertette velem tervét, így alkalmam volt életkorom előrehaladtával hivatásomba is fokozatosan belenőni. Ha nem is határozottan a papi hivatáshoz, de gyermekkorom első emlékei mégis szorosan kapcsolódnak a választott szolgálathoz. Ezek közül is talán a templomom mennyezetfreskóira való rácsodálkozás, a természetfeletti számomra első megnyilvánulásának emléke él bennem a legélénkebben.

Vasárnap.hu: Azt mondják, kamaszkorban sokakkal megfordul a világ, a fiatalok igyekeznek két kanállal habzsolni az életet, mindenki fülig szerelmes valakibe, de emlékszem, te ebben a korban is nagyon hű maradtál magadhoz, az értékrendedhez. Hogyan élted meg ezt a korszakot? Merültek fel esetleges kétségeid, akár a már akkor választott hivatásoddal, vagy saját magaddal kapcsolatban?

Tomaskovity Szabolcs: A Jóisten nagy felelősséget rakott a vállaimra azzal, hogy korán megadta nekem a papi hivatás felismerésének az ajándékát. Így attól kezdve törekedtem mindig úgy alakítani az életemet, hogy az megfeleljen a választott hivatásban való fejlődésemnek, és hogy mindazoknak, akik tudtak a terveimről, jó példával járjak elő. Ettől függetlenül természetesen én is ugyanúgy megéltem a kisgyermek csínytevéseit, a kiskamasz feleseléseit és a középiskolás szárnypróbálgatásait. Sőt, nem vontam ki magam semmilyen közösségi programból, mulatságból, csupán tudatosítottam magamban, hol a határ. Azt hiszem, hogy az általad is említett életet két kanállal habzsolók nem gondolnak bele igazán a szabadság és a szabadosság közti különbségbe. Ezt a Szentírás így fogalmazza meg: „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden szolgál javunkra.”

Pusztán a hivatás nem is védhetett volna meg a kísértésektől és eltévelyedésektől.

Az Isten kegyelme kellett mindig ahhoz, hogy – a bibliai okos ember módjára – a pillanatnyi csalóka örömök kedvéért fel ne cseréljem hivatásom sziklaalapját az ingatag homoktalajra. Kételyeim nem az Úristen ígéretével és segítségével kapcsolatban ébredtek, hanem sokkalta inkább magammal, hogy vajon képes leszek-e rászolgálni az isteni bizalomra.

Vasárnap.hu: Én úgy gondolom, nagyon fontos lehet egy ilyen hivatásban egy jó vezető, akire fel lehet nézni. Kik azok, akikből erőt és motivációt tudsz meríteni a mindennapokban? Esetleg találkoztál negatív példával is?

Tomaskovity Szabolcs: A legtöbb erőt az egyik kedvenc lelki olvasmányomból, a szentek életéből szoktam meríteni. Minden szent, minden Isten látására jutott lélek a tökélyre fejlesztett erények gyönyörű példája, és egyben ösztönzőink, hogy Isten nem vár el lehetetlent az embertől, igenis győzhetünk a rosszra hajló természetünk felett. Közülük is különösképpen a szívemhez nőttek azok a fiatal szentek, akik egykor ugyanazt az utat járták be, mint amit most én is, és tiszta, a gyertya módjára önmagukat másokért egészen felemésztő életükkel a növendékpapság példaképeivé váltak. Gondolok itt például Gonzága Szent Alajosra vagy Kosztka Szent Szaniszlóra, akiknek római sírja előtt gyakorta kérem közbenjárásukat a hivatásom alakulására és a fiatalságra. Az Úristen gondoskodását persze nemcsak a szentek közbenjárásán, hanem elsősorban a szüleimen, barátaimon, növendéktársaimon és jótevőimen keresztül is megtapasztalom.

Mindannyian a hiteles példaképeket keressük, akiknek szavai összhangban vannak a tetteivel.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az Úristen kezdettől fogva megajándékozott ilyen emberekkel. Külön hálás vagyok azokért az atyákért, akik megismertették velem a hit alapjait, és vonzó életpéldájukkal felkeltették bennem a nagyobb érdeklődést a papi hivatás iránt. A kisgyermek vágyát aztán idővel a fiatalember elhatározása követte. Mindez a ministránsszolgálatában, a mély lelki beszélgetésekben és az imaélet folyamatos művelődésében teljesedett ki. Ugyanakkor alkalmam volt a papi élet árnyoldalait, nehézségeit, küzdelmeit is látni, melyek nem hogy elkedvetlenítettek, hanem megerősítőleg hatottak rám. Máig vallom, hogy ahelyett, hogy a botrányok és a negatív példák felett sopánkodnánk, inkább imáinkkal és személyes jó példánkkal forrasszuk be az Egyház testén keletkezett sebeket. Végül a szemináriumban jöttem rá igazán arra, hogy nem kell magányosan járnom a formálódás útját, és hogy milyen nagy kincsek azok a társak, akikkel közösen készülünk ugyanarra a hivatásra. Egymás örömeiben osztozva, jó példáját elsajátítva, hibáinkból tanulva tulajdonképpen egymást segítve, közösségben haladunk a szentelés felé.

Vasárnap.hu: Most kint vagy Rómában, ez azért hatalmas elismerés. Mesélj egy kicsit arról, hogy hol tartasz most a tanulmányaiddal. Apropó, milyen volt a Szentatyával találkozni?

Tomaskovity Szabolcs: Főpásztorom két évvel ezelőtt eredményeim, nyelvtudásom és személyem ajánlása alapján javasolta felvételemet a római Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricumba, magasabb tanulmányok végzése céljából. A közel ötszáz éves kollégiumot még maga Loyolai Szent Ignác alapította 1552-ben, így azóta is szerzetének tagjai, a jezsuiták vezetése alatt nevelődnek az egykori Német Birodalom és Magyar Királyság területéről érkező szeminaristák. Tanulmányaimat köztük én is a teológiai képzés neves központjában, a római Gregoriana Egyetemen folytatom, mely a szent ismeretekben való elmélyedésen túl – a minden világrészről érkező hallgatóján keresztül – rendkívüli rálátást biztosít a világegyház egészére. A római képzés programja nagy vonalakban vázolja az ott tanuló növendékek jövőjét: a tervek szerint a következő tanévben szerzem meg a bakkalaureátusi diplomámat, majd hazatérek egy gyakorlati évre, melynek elején diakónussá, a végén pedig pappá szentelnek. Ezután újabb két-három római év következik, melyek a doktorihoz szükséges, úgynevezett szklicenciátus megszerzéséhez szükségesek. A doktori képzés teljesítése azonban valószínűleg már otthon vár rám. 

Viccesen szoktam mondani, hogy Róma már az első évemben szinte minden különleges élménnyel megajándékozott: megéltem a ritka havazást, és kétszer is volt alkalmam találkozni a Szentatyával. Az első 2017. november 20-án, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ad limina látogatása során történt. Bizonyos időközönként a világegyház püspökei kötelesek ellátogatni a püspöki kollégium fejéhez, a pápához, hogy beszámoljanak neki egyházmegyéjük hitéleti és felépítésbeli állapotáról. Erre a találkozóra püspökeink a Rómában tanuló papnövendékeiket és papjaikat is magukkal vitték. Az Apostoli Palota talán legpazarabb helyiségében, a Kelemen-teremben sorakoztunk fel, majd tapssal köszöntöttük az ajtóban megjelent Ferenc pápát, aki mindegyikünkkel kezet fogott, majd megáldott minket.

Kétségkívül felejthetetlen lelki élménnyel gazdagított az a pillanatnyi kézfogás, tekinteteink találkozása.

A másodikra 2018 húsvétvasárnapján került sor. A hagyományoknak megfelelően a pápai szentmisét megelőzően kollégiumunk kórusa is énekelt a Szent Péter-téren, hogy énekeinkkel elősegítsük a gyülekező hívek és érdeklődők lelki ráhangolódását a liturgiára. A szentmisén egészen közel az oltárhoz vehettünk részt, majd miután a Szentatya köszöntötte a bíborosokat, nagy meglepetésünkre hozzánk is odalépett, így személyesen adhattam át neki húsvéti jókívánságaimat, melyeket a pápa egy megnyugtató mosollyal hálált meg. Ezek a kegyelmi pillanatok mind igazolták Jézus szavait, melyeket Szent Ignác kapott látomásában Róma kapujához érve: „Ego vobis Romae propitius ero. – Rómában kegyes leszek hozzátok.”

Vasárnap.hu: Nyilván sűrűek a napjaid. Ha éppenséggel van egy kis szabadidőd, mivel töltöd?

Tomaskovity Szabolcs: Valóban sűrűek, hiszen nemcsak az egyetemi elvárásoknak kell megfelelni, hanem a kollégium napirendjéhez és programjaihoz is igazodnunk kell. Továbbá, a kollégium magyar rekreációjának, mint Olaszország legnagyobb egyházi magyar közösségének tagjaként olyan helyi feladatok ellátása is római életem része, melyek hazánk félhivatalos képviseletéhez tartoznak. Gondolok itt például a földrengés sújtotta Tolentino városában, a magyar kormány hozzájárulásával felújított templom újraszentelésére, a vatikáni magyar nyelvű szentmiséken ellátott szolgálatokra. Szabadidőt azonban mindezen elfoglaltságok mellet is találok. Róma, mint az egyetemes emberi kultúra bölcsője, mind történelmileg, mind építészetileg, de lelki értelemben is kimeríthetetlen kincs a számomra. Örömmel sétálok a belváros kis zegzugos utcáin, és fedezem fel az ókori emlékeket, vagy a kis ókori templomokat egészen a csodálatos barokk bazilikákig. A kultúra fővárosában aztán illik múzeumlátogatással, katakombák megtekintésével is foglalatoskodni. A kollégium maga is szorgalmazza, hogy a húsvétot követő szünetben tűzzünk ki úti célul egy itáliai várost, hogy ne csak Rómával, hanem az olasz vidékkel is megismerkedjünk. Ezt nemcsak a látnivalók miatt érdemes megtenni, hanem azért is, mert a sűrűn beépített, szűk és forgalmas római belváros után a természet végeláthatatlan, háborítatlan terében töltekezhet az ember.

Vasárnap.hu: Manapság sokat bírálják a papi hivatást, az emberek nagy része nem érti, miért választják ezt az utat úgymond a család helyet. Az keresztény egyházat sem kímélik: elmaradottnak, sokszor kirekesztőnek találják. Te hogy látod a hivatásod, illetve az egyház helyzetét?

Tomaskovity Szabolcs: Mindig nehéz helyzetben vagyok, amikor a hivatásom felől kérdeznek. Pusztán észérvekkel, emberi logikával én magam sem tudnám megkeresni az okát, miért ezt az utat választottam. A középiskolai ballagásunk után többen elszörnyülködtek azon, hogy egy szerintük tehetséges, kitüntetett diák hogyan tékozolhatja el jó adottságait a papságot választva. Röviden csupán annyit válaszolhatok, hogy a lélek szavát és indítását követve mondtam ki életem „igen”-jét. Úgy tűnik, hogy a mai kor átlagembere végképp elvesztette kapcsolatát a természetfelettivel. Azt gondolja, hogy a jóléti társadalom vívmányai feljogosítják arra, hogy szótárából Isten és az Egyház nevét kitörölve megvalósítsa önmagát és elaltassa a lelkiismeret szavát. Mivel minden számára szükségeset képes megszerezni vagy előállítani, életét az anyag igézetében, csak földi keretek között tudja elképzelni. De emlékezzünk Jézus szavára: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” Az Egyház – mely bár ebben a világban ténykedik, küldetése mégsem erre a világra irányul – ezzel a kérdéssel szembesíti minden korok emberét. Hivatása, hogy hűségesen őrizze a Jézus szavain alapuló hitletétemény alapjait még akkor is, amikor az igazság kimondásáért üldözéssel, megvetéssel illetik, vagy kirekesztéssel vádolják.

Az Egyház és tanításának állandósága nem merevség ebben a változó világban, hanem a történelem próbáját kiállt, megtörhetetlen gerinc, mely tartást próbál adni a saját identitásából kifordult emberiségnek.

Valódi sziklaalap, melyen Jézus szavai szerint: „…az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.”