Őszinte norvég vallomás: nem ismerik Kelet-Közép-Európát
Ha a cikkből lehámozzuk a félelem és rettegés megszokott tüneteit, nagyon is érdekes dolgokra bukkanunk, aminek lényege: Norvégia nem ismeri a tőle keletre (és délre), de Oroszországtól nyugatra elterülő világot.
Molstad kritizálja a norvég médiát, amiért Kelet-Európának nem szentel kellő figyelmet, szemben például a Közel-Kelet számos konfliktusaival. Szerinte ez a helyzet különösen annak fényében visszás, hogy a Norvégiában élő bevándorlók jelentősebb része kelet-európai származású. Ráadásul mivel a norvég sajtó nem foglalkozik a térséggel, ezért többnyire csak felületes angol nyelvű cikkeket vesz át, ami tovább ront a helyzeten. Hiszen míg az igazságra nem derül fény, a norvégokban az a képzet keletkezik, hogy minden rendben van.
Pedig éppen ellenkezőleg, Molstad szerint Kelet-Közép-Európa felér egy puskaporos hordóval.
Molstad, aki a térség szakértőjének számít hazájában, abból a feltevésből indul ki, hogy az Európai Unió keleti országai hasonló kihívásokkal néznek szembe. Molstad ezt a kommunizmusnak, majd annak végének, utóhatásainak tudja be, úgymint: korrupció, alacsony életszínvonal, autoriter politikai törekvések.
Megjegyzi, hogy az ukrán és a jugoszláv fegyveres konfliktusokon kívül nem voltak háborúk, fegyveres összecsapások a térségben, de a lappangó határproblémák és az etnikai ellentétek bármikor véget vethetnek a békének. Szerinte ezért a norvég közvéleménynek tisztában kell lennie olyan fontos európai kérdéssekkel is, mint a macedón-görög névvita, a „Nagy-Magyarország” kérdése, vagy az állampolgárság nélküli észtországi és lettországi oroszok helyzete.
Kiemeli, hogy sok kisebbség által lakott terület is főszerepet játszik az államok közötti ellentétekben, példaként említve a magyar nemzeti kisebbséget, illetve a baltikumi oroszokat. Molstad szerint ezek a kisebbségek az elmúlt száz év határváltozásainak eredményei, így a magyar kisebbség az osztrák-magyar birodalom első világháborút követő felbomlása után jött létre, amikor Magyarország jelentős területeket vesztett el „Szlovákia, Jugoszlávia, Románia” javára.
A szerző kihangsúlyozza, kelet-európai tartózkodása döbbentette rá, hogy ezek az ellentétek mennyire aktuálisak a hétköznapokban is.
Megemlíti személyes benyomásait is mely szerint sok Romániában született és ott felnőtt magyar nem beszél románul, amely szerinte annak eredménye, hogy a románok és magyarok nagymértékben elkülönülten élnek egymástól, saját iskolákkal, szervezetekkel és olyan városrészekkel, ahol csak magyarul vagy románul beszélnek. A magyar kisebbség helyzetét aztán párhuzamba állítja a lett- és észtországi orosz kisebbséggel, amelyet Oroszország a kelet-ukrajnaihoz és a Krím-félszigetihez hasonló nyomásgyakorlásra használhat.
Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Molstad gyakorlatilag átveszi a román sajtó és politika érvrendszerét az erdélyi magyar kisebbség, illetve az orosz kisebbség helyzetének összehasonlításával. Nem beszélve az erdélyi magyarok párhuzamos társadalomként aposztrofált helyzetével, amely lényegében a hivatalos román álláspont a kérdésben.
Molstad hangsúlyozza, hogy ez a fennálló helyzet véletlenül sem a történelmi hibák, vagy a jelenleg fennálló nacionalista, erőszakos asszimilációra építő többségi társadalmak miatt alakult ki, hanem a magyar kormány politikája nyomán. Bár ezt a tudatlanságot azért tudjuk be a nyugati félelemnek és reszketésnek. Véleménye szerint az Európában erősödő nacionalizmus felélesztheti a lappangó etnikai ellentéteket, amelyek felerősítésében a jelenlegi magyar kormány – véleménye szerint gyakorlatilag – érdekelt.
Végezetül, mint valami ördögtől való dolgot, megemlíti a kettős-állampolgárság intézményét. Szerinte azzal, hogy a magyar kormány aktívan próbálta elérni a szomszédos országokban élő magyarokat, sok más mellett az egyszerűsített honosítás révén, jelentős tiltakozásokhoz vezetett Szlovákiában és Romániában. Ezzel szintén destabilizálva a térséget.
No comment.
Forrás: Aftenposten
